Sokak számára a siker összeegyeztethető egy diplomás, jól szituált, luxuscikkekkel felszerelt férfi vagy nő sztereotip képével. Ám, mi van akkor, ha ebből az első jelző nem igaz? Miért ne lehetne, hogy mindaz, ami az övé, nem csupán egy papírnak köszönhető? Jól tudjuk, mindkét oldalról megközelíthetjük a kérdést – ismerünk példákat és ellenpéldákat egyaránt –, most azonban arról ejtenék szót, hogy a szűk látókör milyen csapdákba sodorhatja az embereket.

A nagybetűs élet kapujában lévő "gyermekek" felé skandált negatív megjegyzések, az önbeteljesítő jóslat érvényesülni látszik, ha már fiatalon ezeket hallják újra meg újra. Pedig a hiba nem bennük van.

Mindenekelőtt fontos látni, hogy a boldogulás nem a diploma függvénye. Fogalmazhatunk úgy, hogy az csak egy biztonsági öv. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy a felsőoktatás felesleges vagy éppen rossz! A felsőoktatás szükségszerű, de nem minden esetben elégséges. A siker kulcsa nem a diploma, hanem az elhivatottság. Kitartani valami mellett, amiben hiszünk – annak ellenére, hogy szembe megyünk környezetünkkel.

Az emberek gyakran észre sem veszik, hogy robotként működnek. Pedig ennél jóval többre vagyunk hivatottak. A béremelés, a juttatások meg a szolgálati lakás... Ezekre mind büszkék lehetünk, s ezeket kézhez kapván úgy érezzük, megtérülnek a túlórázások, a papírtömbök és az asztal felett görnyedés. Minek futni, ha a végén úgyis mind célba érünk? És mennyien gondolják azt, hogy ez az élet rendje! Hogy ez az ésszerű, mert másképpen nem lehet csinálni. Valójában ez a képzet nem más, mint egy fék. Megfékezni önmagunkat, megcsalni vágyainkat; létre nem hozni az elképzelt éttermet, meg nem írni a megálmodott regényt, be nem adni a pályázati jelentkezést (…)

Olyan egyszerű hozni a bevált formulát. Azért választani a tanulást, mert „addig sem kell robotolni”, majd pedig dolgozni szinte a megélhetésért. Közben megmagyarázni magunknak, hogy ez így van jól. Elkényelmesedni a beletörődésben. Ám nem ez az egyetlen lehetősége az életnek. Emberek milliói nem veszik észre, hogy így élnek. A legvégén nem az fog számítani, hogy hány papírt szereztünk, milyen menő iskolába jártunk, hány autó állt a garázsban. Ugyan! Ezek az én védő torzítások önmagunk védelme érdekében mit sem fognak számítani, amikor ott ülünk egyedül egy megkopott foteltben, várva a halált – pedig valójában már rég nem éltünk.

Minden embernek szüksége volna egy olyan szemüvegre, amelyen keresztül pontosan olyannak látja a világot, amilyennek elképzelte. Azt, hogy milyen tökéletesen alkalmasak vagyunk arra a szerepre, amit elképzelünk magunknak, mert bármi, amit el tudunk képzelni, az létezik. A megvalósításhoz legtökéletesebb eszköz pedig nem a toll, nem a gépek, nem a papír, nem is a pénz. Sokszor észre sem vesszük a láthatót. Azt, hogy a siker útja, mi magunk vagyunk.