A szombat reggeli vásárlás sok, hétköznap dolgozó háziasszony és családapa megszokott feladata. Nyugodt, kellemes időtöltés (volt), hiszen végre nem kellett rohanni, hogy még odaérjen a gyerekért az iskolába, óvodába. S ebben a rohanásban sem szabad megfeledkezni semmiről, ami a vacsorához és a másnapi reggelihez, uzsonnához szükséges.

De a szombat reggel más (volt). Ha elég korán megy (ment) az ember, még alig vannak (voltak) a szupermarketben, ahol szemben a kis boltokkal, mindent megkap az ember, amire szüksége van, ráadásul jóval olcsóbban. Nem kell(ett) tolongani sem a péksüteményeknél, sem a hentes pultnál, sem a csemege pultnál, nyugodtan lehet(ett) válogatni a zöldségek, gyümölcsök között, nem lökik (lökték) meg folyton véletlenül a tömegben. S végül a pénztárnál sem sokan állnak (álltak) sorba, még pár kedves szót is lehet(ett) váltani a pénztárosnővel anélkül, hogy rosszallóan néznének (néztek volna) a mögöttünk állók.

Ám ennek az idillnek vége, amióta vasárnap nem nyithatnak ki a nagyobb üzletek. Ugyanebben a szupermarketben szinte félóránként ismétlődő jelenet, hogy a reménybeli vásárlók sorban állnak a bevásárló kocsiért, amiből hirtelen nem lett elég. Nem lett kevesebb, csak mivel két napra kell vásárolni, akinek máskor elég (volt) egy kosár is, most az is kocsit ragad, pontosabban ragadna, mert tíz perccel a nyitás után már elfogy a tárolóból, s meg kell várni, amíg valaki végez a bevásárlással, elpakolással, s átadja.

Feltéve, hogy nem autóval jött, mert akkor már tolja is ki a kocsit az üzletből, s csak kisvártatva hozza vissza. Csakhogy rendszerint nem jut el a sorban következőhöz, mert mindig akad, valaki élelmes, aki közben megpróbálja lekapcsolni. Ha sikerül – s tízből kilencszer igen – akkor kezdődik a haddelhadd. „Kényes dámák nyomban afrikai emberevők” – jut eszembe a régi sláger, amint látom, hogy politikai minősítésekkel és szexuális tanácsokkal sűrűn tűzdelt dialógusok közepette az ügyeskedő mégiscsak eléri célját. Megszerzi a kocsit, bár néha egy kis közelharcra, a kocsi és/vagy egymás karjának rángatására, boldog ősök megidézésére is sor kerül, s csak hajszálon múlik, hogy tömegverekedés törjön ki.

Nos, idén húsvétra ezt hozta a nyuszi a magyar népnek, ízelítőt a hatvanas évekből, amikor banánt hoztak az üzletekbe. Egy kis tolongás, anyázás, könnyű testi és lelki sértés, mindez a kereszténydemokratai szeretet jegyében, hiszen ez a maroknyi álszent, a mindennapi valóságtól elrugaszkodott, cinikus bigott akarnok társaság hajtotta keresztül a parlamenten a vasárnapi nyitva tartás tilalmát. Hogy ezzel sok-sok embert megfosztanak az állásától, megélhetésétől, jobb esetben a szükséges plusz keresettől, az őket nem érdekli. Mint ahogy az sem, hogy családok tízezreinek borítják fel az életmódját, s nem csupán azokét, akik „eléggé el nem ítélhető módon” a hét utolsó napján betértek egy plázába, hogy megnézzenek egy filmet a multiplexben, utána falatozzanak valamit a kínainál, esetleg egyenek egy fagyit is, a szülők megigyanak egy pohár sört vagy bort, amíg az apróságok a játszóházat veszik birtokokba. S együtt van a család. Igaz, nem imádkozik, bár lehet, hogy délelőtt az egész család elment a templomba, s meghallgatta a misét, s csak utána vetemedtek a plázalátogatás bűnére.

A tilalom a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a kereskedők, a hazai és multi cégek vezetői nem állnak ki az értelmetlen és káros korlátozás ellen. Mire való a polgári engedetlenség intézménye, ha nem egy ilyen jogszabály visszavonatására?