Tavaly nyár közepefele, egy esős időszak közepette, váratlanul gyarapodott a macskaállományunk. Kisebbik jányom az utca felől nagy nyivákolásra lett figyelmes, de aztán eleredt az eső és nem tudott utánajárni a forrásnak. Mindenesetre megszámolta a mieienket, megvolt mind (volt éppen 2 kölyök is, még szopósak). a következő esőszünetben kiment az utcára, elkísérte a nyávogásra szintén felfigyelő felnőtt kandúrmacskánk is, nevezzük Mukinak. A lány nem talált semmit, ellenben Muki addig jött-ment, míg srégan szembe egy éppen nem lakott ház előtti gazos árokban kötött ki, és onnan hívogatta a kisgazdit. Amikor az odament, a gaz aljából egy kis fekete, a végtelenségig lesoványodott, reszkető kölökmacska bukkant elő. Persze azonnal befogadtuk, a szoptató anyamacska is engedte szopni, hamarosan nőni kezdett, de irdatlan sovány maradt továbbra is. A nálunk született kölykök oda voltak ígérve, adtuk volna melléjük a jövevénytis, de ő máshogy gondolta. Amikor a szállítódobozba tettük, mint a rugó, pattant ki belőle, rúgott-vágott, karmolt, harapott és elmenekült. Meg se találtuk már aznap. Valószínűleg egy hasonló dobozban vitték el otthonról, és abból dobták ki az utcánkban, ezért rémült halálra. Hát mit volt mit tenni, nálunk maradt. Segítettünk neki áttelelni, sokszor beengedtük a lakásba, jól volt tartva, tavaszra ki is pendült, már egészen macskaformát mutatott.
Ekkorra kiderült az is, hogy kandúr, ami nekünk jó hír volt, neki viszont nem annyira. Mondtam a családnak, Muki nem fogja megtűrni. Nem nagyon hitték, hiszen Muki mentette meg tulajdonképpen, igaz, akkor kölyök volt, most meg már konkurrencia. Én azért megpróbáltam finoman elhessegetni, megmentettük, elindítottuk az életbe, mostmár kezdjen önálló egzisztenciát. Nem volt hajlandó, akárhányszor elzavartam, mindig visszajött. Hát jó, te tudod, gondoltam.
Most, nyár elejére bekövetkezett a katasztrófa. Muki, a territórium gazdája, elkezdte zavarászni. Nem mondhatni, hogy nem sportszerűen járt el, csak addig üldözte, amíg kívül nem került a határokon. A jövevény visszajött. Mindig, újra és újra. Pedig tudnia kellett, hogy kockázatos, de úgy ítélhette meg, hogy még így is megéri. Az állatvilágban ez nem természetes viselkedés, rendszerint az agresszió puszta jelzése is elég, hogy egyik fél meghátráljon, vagy megküzdjön. De ez a gumilabda-effektus, elűzöm-visszajön, végtelen ciklusban, végül felingerelte Mukit, és áttért a gorombább módszerekre. Most már addig üldözte a másikat, amíg utolérte, és jól megtépte. Az ellenfél pedig szemlátomást kezdett leépülni. Az állandó stressz, a bújkálás, és a rendszeres fizikai sérülések idegronccsá tették, és fogyásnak is indult. Pedig, érdekes módon, Muki mindig hagyta enni, akár a saját tányérjából is. Kaja után viszont, kis szundikálás, alapos vakarózás és mosakodás után komótosan megkereste az addigra félelemtől reszkető áldozatát, és megzavarta, földre vitte, és alkalomról-alkalomra egyre vadabbul és veszélyesebben harapdálta. Érzelmek, harag nélkül, mintha a munkáját végezné. A végén, tegnap, félóránként elővette(a kis bolond minden alkalom után visszatért), és addig kínozta, halálsikolyokat csalva ki szerencsétlenből, amíg a helyszínre érkezve szétrúgdaltuk őket. A lányok sírtak, mind nagyon sajnáljuk szegényt, de egyszerűen nem tehet senki semmit. Pedig a ribillió már a szomszédoknak is feltűnt, és furcsán néznek ránk, mintha mi kínoznánk az állatokat. A ház körül mindenfelé kitépett szőrcsomók, a vég előre látható. A Természet a maga brutális közönyösségében megmutatkozott: aki ellenszegül törvényeinek, kínos véget ér. A természetes szelekció lenyesegeti az egyenetlenségeket.