Ha megtehetném, üvöltenék. Üvöltenék a dühtől, rémülettől, a fájdalomtól, magamért, másokért, mindenért.

Régebben láttam egy videót, állatok voltak benne. Olyanok, amelyek bár más-más fajhoz tartoznak, mégis jó barátságban vannak egymással. Nagyon különböznek, mást esznek, máshogy mozognak, mások a méreteik, mást parancsolnak az ösztöneik, akár még máshogy is változtatnak helyet, mégis olyan kötelék van közöttük, ami eltéphetetlen és túlél minden különbözőséget. Elfogadják egymás másságát, sőt még szeretik is azt.

Az ember egyetlen faj. Legyen bármilyen bőrszíned, vallásod, kulturád, legyél nő, férfi, fiatal, idős, mind ember veled együtt. Valahogy mi mégsem tudjuk elfogadni egymást sem nagyban, sem kicsiben, egyénenként. Igaz, léteznek kivételek is, amiről beszélek, az a többség.
Manipulálható és programozható tömeg vagyunk, ahelyett, hogy gondolkodó, nyitott, toleráns, együttműködő egyéniségek lennénk.
Egy massza vagyunk, amit fölülről úgy kevernek, ahogy akarnak, ahelyett, hogy egyetlen gép - a világunk - nélkülözhetetlen alkatrészei lennénk, összedolgoznánk a legkisebb csavarig mindenki mindenkivel.
Egy massza vagyunk, amit fölülről kevernek - és azért van "felül" és "alul", azért lehetnek irányítók és irányítottak, mert masszaként viselkedünk; hasonlítani akarunk, ahelyett, hogy különbözni akarnánk, egyéniségekké válni, önmagunkká.

Tényleg ez kell nekünk? Jó ez így? És ha jó, vajon mire?
Szerintem semmire.

Nem lenne jobb egy olyan világ, amelyben úgy tudnánk magunkat fontosnak érezni, hogy mögötte üres szlogenek helyett tartalom van? Nem lenne jobb, ha nem vetélkednénk egymással, hanem tudatában lennénk a saját egyediségünknek miközben csodálni tudnánk a másokét? Nem volna jobb, ha inkább önbizalmat tudnánk meríteni a villágunk és egymás sokszínűségéből, mint elbátortalanodva tőle acsarogva ugranánk bárki torkának, aki más, mint mi?

Idegenek után kutatunk az űrben, vagy éppen azt várjuk, hogy ők jöjjenek ide. Mondd, minek? Minek, ha még egymással sem tudunk megegyezni alapvető dolgokban? Hogyan fogadhatnánk el egy másik bolygó lényeit a teljesen más értékrendjükkel, a miénknél jóval fejlettebb intelligenciájukkal, ha ez nem megismerni vágyást, hanem irigységet vált ki belőlünk? Egyszerűen nem érdemeljük meg, hogy többet lássunk a világból, mert egymással sem tudunk mit kezdeni. Először ezt kellene megtanulni.

Vannak barátaim. Különböznek egymástól, tőlem is, nem is kicsit. Van közöttük afrikai, fekete a bőre, az iszlám a vallása. Van zsidó, aki Londonban él. Van magyar, van Wales-i, van amerikai, a Fülöp Szigeteken élő és német barátom is többek között. Más-más kultúrák, más-más emberek. Az egyetlen, ami mindannyiunkban közös az, hogy teszünk arra, kinek milyen a bőrszíne, vallása, származási helye. Emberek vagyunk. Hibákkal, tévedésekkel, erényekkel. Ha elfogadjuk egymást, működik. Ha igyekszünk megérteni egymást, működik. Nem kell sok hozzá, csak őszinteség, tolerancia.

Ha én, aki senki sem vagyok ebben a világban, képes vagyok erre, akkor te is. Ha ezek a barátaim képesek erre, akkor bárki más is képes rá. Amit egy ember meg tud tenni, azt mindenki meg tudja. Egyszerűen azért, mert ez az észszerű jövő, mert másként nem élhetünk emberi lényként, individuumokként.

Nehéz? Igen. Csakhogy megéri.