Kudarcra ítélt hozzáállások

A partnerkapcsolatunkról szőtt téves elképzeléseinkkel egyértelműen önmagunknak árthatunk a legtöbbet. Ilyen önveszélyes megközelítési módok a következők is:

  • A választás egyetlen szempontja az, hogy új partnerünk a volt társunkéval ellentétes tulajdonságokkal rendelkezzen. Ez egyenes út a katasztrófához.
  • Azt hisszük, hogy ezúttal minden zökkenőmentesen fog működni. Pedig nem létezik konfliktusmentes házasság.
  • Idealizáljuk a partnerünket. Vagyis újra ugyanazt a hibát követjük el, mint az előző kapcsolatunkban.
  • Adjunk időt önmagunknak és a kapcsolatunknak is, mielőtt véglegesen döntenénk az elkötelezettségről. Legalább addig várjunk, amíg a szenvedéy- az "őrült szerelem" időszaka- lecsillapodik. Csak ezután leszünk képesek racionálisan megítélni a partnerünkhöz fűződő érzelmeinket.

Kölcsönösség és öntudat: miért adjam fel önmagam?

Vannak, akik fájdalmas szakításuk után félelemmel gondolnak egy új kapcsolat kialakításának a lehetőségére. Talán attól tartanak, hogy fel kell adniuk az egyéniségüket. Ilyen esetekben felmerül a kérdés: mi a célunk, az önmegvalósítás vagy a kölcsönösség? Nem is olyan egyszerű a válasz. Sokan inkább alkalmazkodnak a partnerükhöz, hogy ezzel is megpróbálják valahogy működőképessé tenni a kapcsolatukat. Néha sikerül is. A mai világunkban azonban mindennél nagyobb hangsúlyt kap a személyes önmegvalósítás, mint a teljes élet szerves része. A saját egyéniségünkre kell rátalálnunk ahoz, hogy egy tartós, boldog kapcsolat örömét élvezhessük. Ez így igaz- egy bizonyos fokig. Ha például a partnerünk fontosabbnak tartja önmagát nálunk, nem tiszteli a személyiségünket, vagy nem képes kimutatni szeretetét, akkor nem érdemli meg, hogy elfogadjuk társként. Sok kapcsolat akkor megy tönkre, amikor az egyik fél úgy dönt, többé nem hajlandó eltűrni a másik érzéketlenségét és önzését. De vajon tényleg csak a "teljes önfelfedezés" után tudunk odafigyelni a partnerünkre?

Egy jó kapcsolat ugyanis nem létezhet önfeláldozás, kompromisszumkézség és kölcsönös elfogadás nélkül. Az önmegvalósítás nagyon pozitív folyamat, de miért ne működhetne ez egy szerető partner mellett is? A párok valójában a kölcsönösség, a közös életük megosztása révén kerülnek még közelebb, egészen bensőséges kapcsolatba egymással. Az igaz szerelem legalább annyira tiszteli a kölcsönös egymásra figyelést, mint az önmegvalósítást. Kölcsönösségen azt értem, hogy a társak támogatják egymást, és semmiképpen sem a személyiségünk feladását jelenti. Az önbecsülésünk is növekszik, ha tudjuk, hogy fontosak vagyunk a kedvesünk életében. Tehát a kölcsönös egymásra utaltság nem csökkenti, hanem emeli a kapcsolatok minőségét. Jó tudni, hogy van valaki mellettünk, akire mindig számíthatunk. Mint annyi minden máshoz az életben, a kölcsönösséghez is megfelelő érzékenységre és kommunikációra van szükség. Ezek nem velünk született adottságok, hanem el kell sajátítanunk őket. Különösen a nőknek okoz gondot, hogy olyan helyzetekben pontosan kifejezzék az érzéseiket, ha fenyegetve érzik magukat, vagy azt hiszik, hogy félreérthetik őket. Főleg a kapcsolatuk kezdetén tétováznak kiállni az igazuk mellett. Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy mindig őszintén beszéljünk a partnerünkkel az érzelmeinkről. Ne hagyjuk, hogy esetleges alárendeltségtől vagy nézeteltérésektől való félelmünk eltántorítson, mert a kölcsönös bizalom és odaadás nélkül egyetlen kapcsolat sem működhet jól.

Két ember együtt többre képes, mint bármelyikük külön-külön. Egy jól működő kapcsolat feltételezi, hogy az a két ember mindent megoszt egymással, ezzel is kölcsönösen segítve egymás kiteljesedését.

További Szép Napot Kedves Olvasó!

Szabó Anikó