Dögöljön meg a szomszéd tehene is! címszóval lehetne jellemezni a magyarok évszázados mentalitását. Miért? Hát ez jó kérdés. Talán mert sosem volt olyan jó nekünk, amennyire szeretnénk. Mondjuk én azt látom, hogy ha olyan jó lenne, amilyennek most szeretnénk, akkor az is kevés lenne már, akkor már még jobbat szeretnénk. Ilyenek vagyunk. Nézzük a nemzeti ünnepeinket (és emléknapunkat). Március 15. Bármennyire is büszkék vagyunk a Hősökre, akik vérüket adták a szabadságért, de nehéz úgy győztes forradalomnak hívni 1848-49 eseményeit, hogy tudjuk, azért 13 tábornokunk és az első felelős miniszterelnökünk bizony kivégzés útján tért rá az Isten felé vezető ösvényre. Aztán október 23. Tisztelet a Hősöknek. Tisztelet minden harcoló magyarnak. Ott sem győztünk. Nem az okok a fontosak most, hanem hogy nem győztünk. Augusztus 20-n államalapítást ünneplünk, de hát ott meg egy erős belharc volt, amikor idegen harcosok győzték le Hazánkban a magyar ellenálló sereget, tehát a megítélése még mindig vitákat szít. S akkor ott van trianon (direkt kisbetűvel írva). Emlékezünk, de hát tragédia volt, sosem látott gyász. Emlékezünk, első kettőn ünnepelünk. Mint a Csinibaba filmben Boston Cézárát. A lánc nem szakadt el, de felállva tapsolta a nép az erőfeszítéseket. Csak hát...volt, hogy szakadt a lánc, hogy győztünk. Miért nem ünnepeljük Eger győzelmét a török felett? Október 13 után már nem voltak hajlandók tovább harcolni a török harcosok (forrás: wikipedia). Vagy Nándorfehérvárt, ahol Európa már lemondott rólunk? Július 22-én miért nincs felvonulás, koszorúzás? A negatív (vagy kétes megítélésű) dolgok ott sorakoznak, felszólalások tömkelegével, míg a diadalok háttérbe szorulnak. Csodálkozunk, hogy ilyenek lettünk? Negatívak. Nem csodálkozni kell, hanem változtatni...csakhogy aki megtehetné, annak jó így. Negatívan, csendben maradni. Mert a győzelmek emlegetése erősíti a nemzetet. A vereségek emléke viszont azt közvetíti, vesztes nép vagyunk. Jobb így odafenn, az urak körében. Erős népet ugyanis nehezebb terelni...