1874. február kilencedikén a következőket írta Liszt Carolyne von Sayn-Wittgensteinnek:


Muzsikusként egyetlen célom volt és maradt, hogy gerelyemet a jövő határtalan terébe hajítsam.”*


Liszt Ferenc öregkorában új utakat nyitott a zongorairodalomban. A későbbi irányzatok (impresszionizmus, expresszionizmus, atonalitás) többségét már felfedezte, használta.

Az időskori művek bevallottan nem a kortársaknak készültek. Az öreg Liszt a jövőbe látott, megsejtette a jövő zenei irányzatait. Időskori műveit tekintve, látszólag csak megírásuk volt fontos Lisztnek. Egyedülálló módon nemcsak, hogy ő maga nem játszotta őket szinte soha, de növendékeinek is megtiltotta előadásukat, sőt még a művek kiadásától is tartózkodott! Ez azt eredményezte, hogy kéziratban maradtak, jó esetben növendékeinek ajándékozta őket (vagy azok „magukhoz vették” a kéziratokat). Nagyon is elképzelhető, hogy jó néhány darab örökre eltűnt Liszt fiókjából. A megmaradt kéziratokat aztán az az utókor gyűjtötte össze, rendezte kiadás alá, amely már értékelte és helyén kezelte ezeket a darabokat – mindenekelőtt Bartók Bélát kell megemlíteni a két nemzedékkel későbbi generációból. Valószínűleg jogosan feltételezhető, hogy Liszt nagyon is eltervezte, mi lesz új darabjainak sorsa. De hogyan? Ha a hagyaték részei lesznek, örökre eltűnnek valami múzeumban. Kiadni, kinyomtatni nem lehetett őket, a kiadók nem kapkodtak az ilyen népszerűtlen darabokért. A köztudatba becsempészni szintén nem ígérkezett jó megoldásnak. Az órákon a tanítványok néha megtaláltak egy-egy kéziratot (véletlenül vagy szándékosan elöl hagyta őket a Mester), és eljátszották. Liszt hallván ezeket az előadásokat, meggyőződhetett róla, hogy tanítványai – bár vakon megbíznak művészetében - nem értik az újfajta stílus lényegét. Ezért nem is engedte, hogy nyilvánosan eljátsszák ezeket. Ő maga szintén nem játszhatta darabjait, mert értő közönség híján kedvezőtlen fogadtatásuk hosszabb távra is megnehezíthette volna ezek térhódítását. Ezért hát talán úgy gondolkozott, hogy kéziratait rábízza a növendékeire, akik majd továbbadják azokat az ő tanítványaiknak, és így egy megértőbb korban előbukkanva elnyerik méltó helyüket a zeneirodalomban. És nem is csalatkozott. Volt, aki azonnal a halála után házalt a kéziratokkal a kiadóknál, de azoknak nem kellettek, ahogy Liszt ezt előre tudta. Ezért jobb híján a tanítványok is őrizgették a kottákat. És, Liszthez hasonlóan, saját tanítványaiknak adták tovább.

Zseniális terv volt, és be is jött!!

Egyetlen kérdés merül fel: van-e még esélye egy-két kéziratban megmaradt mű felbukkanásának? Nagy szenzáció lenne!



*Franz Liszt’s Briefe an die Fürstin Carolyne Sayn-Wittgenstein. published by La Mara, Leipzig , Breitkopf & Härtel, 1902