Kedves Kisfiam/Kislányom!

Most, hogy betöltötted a 20. (30./40./50., stb.) életévedet, dobd el végre a homokozó lapátot és ne hadonássz vele azt üvöltözve, hogy felnőtt vagy, mert nemcsak murisan nézel ki, hanem ez a kettő frankón üti is egymást. Tényleg azt hiszed, hogy a felnőttség kizárólag a kor függvénye? Na, akkor ide figyusz!

Van neked két szép, saját szemed, igaz? Azzal meg, legalábbis jó esetben, összeköttetésben áll a búrádban lapuló szürke, dió alakú szerved, amit nemes egyszerűséggel agynak neveztek el.
Használod te ezeket? Ha igen, mire és hogyan?

Ne nézz olyan bambán, tudom, hogy használod a szemed, hiszen nem feltétlenül mész neki minden villanyoszlopnak, de ez így volt már öt éves korodban is. Arra is rájöttél, hogy ha ömlik az eső, ne sétálgass fedetlen fejjel az utcán órákon át, tehát fejlesztetted az agyad is.

Csakhogy ezekre mindenki képes, ettől még eltűnsz, fiam/lányom, a szürke tömegben, a kutya sem vesz észre, pedig, ha jól értem, az a fontos a számodra, hogy felfigyeljenek rád, hogy egyedi legyél.

Tudsz te a saját szemeddel látni? Nézni könnyű, csak meredsz kifelé a fejedből, de látsz is? Azt látod, ami a szemed előtt van, vagy amit mások akarnak, hogy láss? Minek hiszel jobban, a saját szemednek, vagy annak, amit mások mondanak?

Persze, még ha látsz is, az kevés. Amit látsz, azt fel kell dolgozni, ez meg már kacifántosabb feladat, mert megmozgatja az agyat, fáradtságos tornára kényszeríti, amit gondolkodásnak hívunk. Szoktál te ilyet csinálni? 

Nem, nem azt kérdeztem, figyeled-e a szomszéd Pisti-Jóska-Marcsi triót, hogy ők milyen technikával kűzdik fel magukat a mászóka tetejére, hogy hozzájuk igazíthasd magad. Azt kérdeztem, hogy te, egyedül, önállóan használod-e a saját agyad. Tudod, azért osztottak személyenként 1, azaz egy darabot belőle, hogy mindenkinek legyen sajátja, amit a többiekétől függetlenül használhat és ne kelljen állandóan azt sasolni, hogy mások mit kezdenek a magukéval.

Ne bőgj. Én is voltam gyerek, totál tiszta, hogy ha nem úgy csinálsz valamit, mint a játszótér vezérürüi, meg a gyerekek többsége, akkor vége a közös játéknak, lesheted a többieket a játszótéren kívülről.

Csakhogy az előbb még azt ordibáltad, hogy felnőtt vagy. Mászik egy felnőtt nap mint nap mászókára? Hintázik? Homokból készít sütit? A játszótéren akar élni?
Akkor meg miért baj, hogy kikerülsz onnan?

Csukd be a szád, mert belerepül egy légy, ráadásul ennyire nem megdöbbentő, amit mondtam. De ha már száj... Tudod, az sem kizárólag evésre való, meg arra, hogy indián csatakiáltással rohangáld körbe a játszóteret.
Arra is ki van találva, hogy amit látsz, meg amit arról gondolsz, te, önállóan, az végül eljusson a szádig és ott kipottyanjon rajta szavak, ne adj' isten, értelmes mondatok formájában csúsztatás, ferdítés, hazugság nélkül. Akár tetszik ez a többi gyereknek, akár nem. Akár értik, akár nem. Mit érdekel téged, hogy mit gondolnak rólad, eljöttél a játszótérről, nem?

Most meg úgy állsz itt, mint egy ázott veréb, mindjárt megsajnállak.

Nézz már körül, lásd meg, hogy nem egyedül ácsorogsz a játszótér szélén. Jópáran elhagyták már azt és elkezdték a hozzájuk tartozó szerveiket arra használni, amire kapták őket. Jó, jó, nem falkában járnak, meg nem visítoznak gátlástalanul, mint a játszótér lakói, de ők sem magányosak. Egyéniségekké váltak, önállóan gondolkodó emberek lettek, akik, bár nem bandáznak már, mégis összetartoznak. Az egyediségük a kapocs. Az köti össze őket, amitől, legalábbis az első, felületes ránézésre, annyira különböznek. A egyéni látásmód, önálló gondolkodás és az ebből fakadó saját vélemény kimondása még akkor is, ha apró ördögcsemeték potyognak az égből.

Nem, ne gyere utánam. Ne utánozz, ne kövess. Legyél felnőtt. Találd meg a saját utadat és járj azon. Kövesd el a saját hibáidat, és, ha már bűnhődni kell, azokért bűnhődj, ne mások tévedései miatt. Szerezz saját tapasztalatokat, éld át a saját örömeidet. Nem lesz könnyű, de többen túléltük már. Hidd el, megéri.
Én meg majd innen figyellek és néha átintegetek neked, jó?