Egy párkapcsolatban ha valami nem működik, akkor azt nem kell erőltetni. Persze ideig-óráig lehet tettetni a nagy boldog család látszatát, de mi értelme, ha közben valamiféle láthatatlan erő mégis csak szétzilál mindent. Ilyenkor jönnek a 'de még próbáljuk meg', 'á, már tuti nincs értelme', 'de a gyerek miatt azért még adhatnánk magunknak egy esélyt' kezdetű párbeszédek, amik már csak kétségbeesett utolsó rúgások. Végül a házaspár nem küzd tovább, elhagyják egymást, ami a gyereket még nem is viselné meg annyira (hangsúlyozom, annyira). A szülők válás utáni borzasztó viselkedésmintája tudja megzavarni a gyerkőc lelki világát... de az nagyon!

Az egyik legtipikusabb, és leggyakoribb probléma, hogy anya folyamatosan aput hordja le mindennek, apa pedig reggeltől estig anyut szidja. Ez valamilyen szinten érthető, hiszen azért hagyták el egymást, mert olyan feloldhatatlan probléma volt köztük, amit már egyszerűen nem tudtak megoldani.  A gyermeknek azonban ehhez a feszkóhoz semmi köze nincs. Ő tehet róla a legkevésbé, hogy szülei nem tudtak dűlőre jutni bizonyos dolgokat illetően. A lurkó csak annyit érez, és annyit tud, hogy neki mindkét szülőjének szeretetére és gondoskodására szüksége van. Pont.

Egyik szülő sem hallgatja szívesen, hogy mi történik az exével, de ha a gyerek mesél a vele eltöltött időről, akkor hagyjuk, hadd mondja el az élményeit. A gyerek számára mindkét szülő ugyanolyan fontos - hiába hisztizik ezen bárki is. Ha a gyerkőc a másik szülőnél érezte magát jobban a hétvégén, akkor azt is el kell fogadni, hiszen ha ellenségesen reagál a szülő a mesélt sztorikra, akkor csak elidegeníti a gyereket magától. A gyerek sem buta. Ha látja, hogy nem hallgatják meg szívesen a történeteit, amit ő nagy lelkesedéssel elmondana, akkor nem fog elmondani semmit.  Aztán ha meg erővel kérdezne tőle valamit a szülő, már csak azért sem fog beszélni. Ördögi kör. 

Igen, egy válás után úgy érzi magát az ember, mint akit minden egyes nap 90 fokon átmosnak - egyre inkább összemegy. Főleg lelkileg. Ez azonban nem jogosítja fel arra, hogy a gyerek előtt azt mutassa: kész, vége az életemnek, engem senki nem szeret. Nem kell, hogy a szülő megjátssza magát, hogy minden csúcsszuper, de a gyerek előtt sem kell azt mutatni, hogy az eddigi életvidám szülőből már csak egy roncs maradt, aki csak megpróbálja túlélni a hétköznapokat. Minden szülő azt szeretné, hogy példaképként nézzen rá a gyermeke, de ahhoz úgy is kell viselkedni. 

"Választhatod apádat, de akkor engem felejts el. Döntsél! Ott akarsz lenni, vagy itt?" Még ha ez a mondat sokszor nem is hangzik el így, a szülők képesek erre. Persze mindketten azt szeretnék, hogyha a gyerek velük töltene el több időt, de a döntésre kényszerítés a világ legidiótább dolga. Kivel töltse a szülinapot, karácsonyt, hol legyen több játéka, esetleg a házi állata... Magától értődik, hogy a gyerek nem lehet egyszerre két helyen - azt a szerkezetet még nem találták fel. Viszont az sem normális dolog, ha a szülők lelkiismeret-furdalást ébresztenek benne, hogy miért nem épp a másik felet választotta. Ez nem így működik. Ráadásul többször előfordulhat, hogy a másik szülő még sulykolja is, hogy 'nem engem választottál, én nem vagyok fontos számodra és már nem is szeretsz. Ezzel a módszerrel szinte úgy tudják befolyásolni a gyereket, ahogyan csak akarják. Nem szabad! Két szülő van, a gyerkőcnek mindketten fontosak, szóval ha már így alakult, akkor a szülők érdeke is, hogy mindenkinek jó legyen, de legfőképpen a gyereknek!

Elvált szülők gyermekeként nevelkedni és élni, megtapasztalni bizonyos dolgokat nem mindig egyszerű. A felnőtté válás közben a gyerek is tanul, megpróbál harmóniát teremteni valahogyan az életében, de a múlt emlékei valószínűleg örökké az emlékezetébe égtek. És azt az érzést, hogy nem teljes családban nőtt fel, semmi és senki nem fogja majd tudni kitörölni.