Úgy érkezett, ahogy csak az álmok érkeznek: lassan közelített, halkan osont, észre sem vette, egyszercsak ott volt. Ott volt, és oly természetes volt, hogy ott van; nem gondolkodtott rajta, hogy lehetne másképpen is. Elfogadta, hogy létezik, hiszen már régen benne élt és ő benne.

Tavasz érkezett, szellők simogatták a virágokat a réten szétterítve az illatot föld és víz felett. A távolból nevetés hangzott, vidámság szállt a hegyek között és a fények játékosan bucskáztak a hegyek ormán, hogy onnan leszédülve hanyatt essenek a tó tiszta tükrén. A szabadság és teljesség kúszott a bőre alá, felemelte és már a madarakkal szállt a felhők között. Nem voltak kérdések, csak válaszok. Nem voltak kétségek, csak bizonyosság. Nem volt félelem, csak biztonság.

Aztán eljött a nyár... Teljes erejével zúdult rá, napsugárral égette, az óceán vizével hűtötte, felkapta és megmutatta neki a világot. A világot, a valódit, az ő kettejük közös világát. Békés réteken és szikrázó viharokon át vezetett az út tovább, tovább... Tűzhányók és gleccserek felett repült, egyre magasabban, egyre sebesebben, fel és fel, a csillagok közé és még azokon is túl... Hatalmas és misztikus utazás volt ez egy másik dimenzióban, amit nem érintett a hétköznapok gondja-baja. Nevetve vetette át magát minden akadályon.

Rémülten és túl korán zuhant rá az ősz. Hirtelen jött, nem kímélte, gonoszul elgáncsolta, földre nyomta. Eleinte még fel-felállt, próbált futni, reménykedett, hogy újra szárnyra kaphat, de az eső végül elmosott minden reményt. Tehetetlenül őrjöngött, amikor egyedül volt, szelíden mosolygott, amikor fogta a kezét - talán utoljára. Egyre sötétebb lett a világ, egyre fogytak a színek, egyre hidegebb lett.

A hóval borított temetőben egy nő áll egy sír mellett. Nem repül többé, elvesztek a szárnyai. Elvesztek a föld alá. A repülés emléke még benne él, de már fájón, gyilkosan. Lassan elindul kifelé néhány furcsa alakkal a nyomában: magány, kétség, kérdések, félelem kísérik ezután. A halállal nem múlik el a szerelem.