Móricz Zsigmond szerint gyalogolni jó. Nos, ezzel a Botcsinálta szakács is így van, ha ideje engedi – sajnos, csak ritkán – akár a térképről is lesétál, meg se’ kottyan neki. Csodálatos kikapcsolódás, bámészkodni, rácsodálkozni a virágok, fák, egy táj gyönyörűségére, nincs ehhez fogható pihenője az agynak és a léleknek. Illetve egy valami talán akad, ami ugyancsak gyógyír mindenféle fáradtságra, kedvetlenségre. Mégpedig főzni azoknak, akiket szeretünk: családnak és/vagy barátoknak.

Nagy nap volt idén a pünkösdhétfő a Botcsinálta szakács számára. Az Óperenciás tengeren túlról érkezett meg egy nagyon kedves régi barátja, akivel éppen a távolság miatt csak sok-sok évente láthatják egymást. Közben náluk is odakint, nálunk is idehaza felnőtt egy nemzedék, s küszöbön egy újabb. Kosztolányi színes tintákról álmodott, a Botcsinálta szakács és kortársai már inkább kacagó, csintalan unokákról.

Mielőtt elváltak útjaik, még szó nem esett közöttük főzésről soha, noha finomakat enni mindketten szerettek. Most pedig Botcsinálta szakács kötötte az ebet a karóhoz – no, nem azért, hogy megsüsse – hogy addig haza nem mehet a régi barát, míg egy vacsorát el nem költ nála, a paprikás csirkéjét ki nem hagyhatja. A legmélyebb artézi kút is legfeljebb ujjbegynyi mélyedés lett volna ahhoz a bánathoz képest, amelybe Botcsinálta szakács merült volna, ha ez a találkozó valamilyen oknál fogva elmarad. Erről azonban szó nincs.

Mivel „falu szélén” lakik, Botcsinálta szakács autóval bement a városba vendégeiért, s hazafelé még hajdan közös főiskolájukat is megtekintették, felidéztek ezernyi kedves, közös emléket. Közben otthon a Botcsinálta szakács felesége és gyermekei szépen megterítettek.

No, de ne szaladjunk ennyire előre, a pipi nem fő meg magától! Miután vasár- és ünnepnapokon újabban minden valamire való bolt zárva van, így a hozzávalókat már szombaton megvette a Botcsinálta szakács. Vasárnap elkészítette a hideg előételt.

Egy nagy keverőtálban tartármártást csinált: a majonézben – ennek házi elkészítésére még nem vállalkozik – joghurtot (így „karcsúbb” lesz az étel), mustárt, egy leheletnyi citromból facsart levet, s egy evőkanálnyi olíva olajat, no meg egy kis sót, cukrot, fehérborsot is szór bele. Nem állítja, hogy így kell a tartárt elkészíteni, de ő így szokta csinálni, eddig még senki nem szólta meg érte. Közben tojást főz jó keményre, egy serpenyőben pedig kicsi kockákra vágott csirkemellet süt meg egy csipetnyi sóval, fehérborssal, sült csirke fűszerkeverékkel, majorannával, nagyon kevés tárkonnyal – utóbbival nagyon kell vigyázni, mert könnyen eluralja az étel ízét – s ha már kifehéredett, egy kevéske vizet – ha van felbontva, akkor félszáraz fehér bort – tölt alá, s puhára, omlósra párolja. Amíg a tojás és a csirke kihűl, jöhetnek a „nyers” hozzávalók: egy csokor újhagyma felkarikázva a még hersegő zöldjével együtt, négy kisebb narancs apró kockákra vágva, valamint némi füstölt sonka. Utána, ha már nem meleg, jöhet az apróra szelt kemény tojás és a sült-párolt csirkemell a megmaradt „levével” kísérve. Alaposan összekeveri, a tetejét még narancsgerezdekkel díszíti, s beteszi a hűtőszekrénybe.

„Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje” – jut eszébe Balassi Bálint: Borivóknak való című versének kezdő sora, mikor reggel nekilát a konyhai munkálatok előkészületeinek. Mint „minden rendes magyar étel”, a paprikás csirke elkészítése is hagymapucolással kezdődik. A napi könnytermelés ezzel meg is van, sírni már nem is kell. Amikor a fazék alján az olaj (vagy zsír) már elég forró, belezúdítja az apróra vágott vörös- és fokhagymát, sózza, keveri, majd jöhetnek bele a fűszerek: fehérbors, kurkuma, majoránna, csirke- fűszerkeverék, pirospaprika – jó sok, hogy színe és íze legyen ám annak a szárnyasnak! –, jól elkeveri. Aztán szép sorban belehajigálja a megmosott alsó és felső combokat, valamint a szárnyakat. Présel bele még egy jó púpos evőkanálnyi piros aranyat. Ez utóbbit a paprika és a paradicsom helyett, mert ki nem állhatja az ételben az összepöndörödött paradicsom- és paprikahéjat. Időnként megkavarja, és elégedetten állapítja meg, hogy jó illata van. Közben kétféle tésztát is főz. Orsótésztát a paprikás csirkéhez – galuskát kellene, de sem ideje, sem energiája nincs hozzá – valamint cérnametéltet. Utóbbi nem levesbe kell, édesség lesz belőle, vargabéles.

S amíg rotyog a pipi, újabb keverőtál kerül elő. Túró, tejföl, porcukor, vanilincukor, cirtomhéj gyülekezik benne. Az eredeti recept szerint most mazsolát kellene beleszórni, de a Botcsinálta szakács kislánya nem szereti, így kockákra vágott ananászbefőttel helyettesíti. (Ha barackbefőttet használunk, akkor érdemes egy kis fahéjjal és vanilincukorral megszórni, pihentetni egy kicsit, s úgy a tésztába keverni.) Majd jönnek a szétválasztott tojások: előbb a sárgája. A fehérjét porcukorral kemény habbá veri, s majd akkor adja hozzá, amikor a cérnametélt egy fakanál segítségével szépen elvegyül a túros keverékkel. Amikor ez is megvan, egy vajjal kikent magas falú tepsi aljára réteslapot terít úgy hogy a lap széle felérjen a tepsi pereméig. Beleönti a „túróstésztát”, majd újabb réteslapokkal lefedi, s mehet a sütőbe, ahol 160 fokon addig sül, amíg a réteslap színt nem kap.

Amikor a csirkehús már majdnem elég puha, Botcsinálta szakács kiszedi a fazékból, hogy a liszttel elkevert tejföllel behabarja a paprikás szaftot (a tejfölre jócskán szed a forró léből, hogy valamelyest kiegyenlítse a hőmérséklet-különbséget, így nem lesz csomós a tejföl a mártásban), végül visszahelyezi a combokat és szárnyakat, s hagyja még egy negyedórát rotyogni. Addig elmond a családnak néhány új viccet, hogy legyen min rötyögni.

És most már „idő van”, menni kell a vendégekért.