Megint a reggeli dilemma. Mit főzzek ebédre? – tanakodik a Botcsinálta szakács. Csendben, hiszen a család még alszik. „Rántott hús kellene, már régen volt” – villan az agyában, ám mindjárt vissza is hőköl a gondolat: ha tarját vagy combot vesz, azt klopfolni kell, s arra még a harmadik szomszéd is felébred, pedig ő nem is kap belőle. (Mondjuk, ha véletlenül átjön, neki is jut egy szelet. De ennek körülbelül annyi az esélye, mint hóesésnek júliusban.) Mégis, olyan „ránthatnéka” van. Szóba jöhet karfiol, gomba – a sajttal még nem mer próbálkozni – és csirke. Ezeket nem kell csapkodni. A karfiol májusban még igencsak drága, a gombát meg csak a lánya és ő szereti. Marad a pipi.

A rántott csirke nem hétköznapi étel. Már csak azért sem, mert a magyar családok zöménél régen többnyire vasárnap vagy olyankor került az asztalra, ha vendég jött, esetleg másnap elutaztak. Botcsinálta szakács emlékeiben élénken él a kép, hogy amikor vonatra szálltak, s netán éhes volt, nem volt érdemes nyaggatni a szüleit az Utasellátónál kapható, műanyag fóliába csomagolt, ki tudja, milyen korú szendvicsért, betonkeménységű perecért. Csak meg kellett várni, míg a vonat halk zöttyenéssel elindul. No, akkor megnyílt az össznépi falatozó: sorra kerültek elő a táskákból a dobozok, zacskók, tele mindenféle elemózsiával: többnyire zsömlébe tuszkolt rántott hússal vagy fasírttal, de volt, aki jókora szál házi kolbászt, mások húsos szalonnát kenyérrel, és jó esetben hagyma nélkül majszoltak. A közvetlenebb utasok még meg is kínálgatták egymást. Ha az ételből nem is, de a demizsonból már inkább. Több pertu barátság született Kőbánya-alsó és Szajol között, mint baba a szolnoki szülészeten. A sok sült hús illata belengte a kocsit, és érdekes, senki nem panaszkodott az ételszagra. A kalauz meg nem győzte nyelni a nyálát, míg végigért a szerelvényen.

De olyan rántott csirkében, mint amilyet gyerekként a böszörményi nagymamánál evett, soha máshol nem volt része. Persze, azok a csirkék, amelyek délben már az asztalon voltak aranysárga panírban, reggel még vidáman kapirgáltak az udvaron, s csak akkor káráltak ijedten, ha a kutya rájuk mordult, mert túl közel mentek az ő ételéhez, netán bele is csippentettek. Tápos, ketrecben nevelt szárnyas húsának soha nem lesz olyan íze.

No, de a bolti csirke sem reménytelen. Egy kis áztatással meg lehet bolondítani. Botcsinálta szakács először is megmossa a csirkecombokat, alsót is, felsőt is vegyesen, csak legyenek elegen. Majd egy kisebb tálba fokhagymát aprít, legalább 3-4 gerezdet, majd só, fehér bors, sült csirke fűszerkeverék, majoránna és egy kis kakukkfű kerül bele. Ezt felönti tejjel, jól elkeveri, s hagyja pihenni egy kicsit. Közben megszárogatja, s egy nagyobb tálba lerakosgatja a húst. Azért csak combokat vett, mert a család ezt szereti. Ha egész csirkét bontana, egyrészt nem jutna mindenkinek comb, másrészt a mellehúsa még csak-csak elfogyna, de a farhát – a kódusesernyő, ahogy nagyapja mondta – meg a szárny bizony gazdátlanul maradna. Bár nagymamája a szárnyakba mindig májat rejtett, s úgy panírozta és sütötte ki, de Botcsinálta szakács számára ez sem megoldás, hiszen rajta kívül senki sem eszi meg a májat a családban.

Jó húsz-harminc perc után a tejes pácot ráönti a csirkecombokra, s legalább két-három órányira a hűtőbe rakja, hogy az ízek összeérjenek. Lassan a család is ébredezik, ideje megfőzni a kávét is.

„Ez is megvan” – áll föl a számítógép mellől, miután egy kattintással elküldte az aznapra rendelt újságcikket, s átfutotta a híreket a neten.

Kiveszi a húst a hűtőből, három mély tányért a szekrényből. Liszt, tojás, zsemlemorzsa. Utóbbi saját „termés”, hiszen kár a megszáradt zsömléket kidobálni, ragyogóan le lehet reszelni. A tojásba szed néhány evőkanállal a fűszeres tejből, s úgy veri fel. Lábosban olajat hevít, majd szép sorban kisüti a bepanírozott combikákat. Csak azon izgul, kellően átsülnek-e, nem marad-e nyers a csont mellett, s közben persze arra is ügyel, hogy a panír ne égjen meg. Amíg a csirke sül, szépen megfő a rizs is, amibe belekever egy doboz csemegekukoricát, a gyerekek ezt a köretet szeretik a legjobban, főleg, ha egy kis reszelt sajtot is szór rá. Savanyúságnak pedig előkerül a vidéki rokonoktól kapott kovászos uborka, sajnos, már az utolsó üveg.