Van az angol nyelvben egy kifejezés, amit rendkívül nehéz hitelesen visszaadni: „Larger than life”. Szó szerint „az életnél nagyobb”, de ez valójában azt jelenti, hogy olyan nagy formátumú egyéniség, aki túlnő az elfogadott kategóriákon, sémákon. A ma 100 éve született Orson Welles-re ez két értelemben is igaz: egyrészt szó szerint is óriás volt, 190 cm-s magasságához 40 éves kora után bőven mázsa feletti súly járult, másrészt pedig nem csupán kevés befejezett filmjeinek többsége kikezdhetetlen remekmű, hanem olyan kisugárzása volt, hogy ha csak egy jelenetet kapott egy filmben, akkor is ott hagyta rajta a nyomát.

Welles (1915. május 6, Kenosha, Wisconsin), mielőtt filmtörténetet írt az Aranypolgárral (Citizen Kane, 1941), a médiahistóriába tette le örökre névjegyét. A sztorit ma minden újságíró-iskolában tanítják: 1938. október 30-án a 23 éves Welles New York-i Mercury színházi társulatával rádiójátékban dolgozta fel H.G. Wells Világok harca című regényét. A CBS-ben elhangzott közel egy órás előadást úgy rendezte meg, mintha helyszíni közvetítés lenne a marslakók támadásáról. Bár előtte, sőt, közben is, elhangzott, hogy „fikcióról” van szó, kitört a pánik, több tízezren menekültek el otthonaikból. Örök lecke ez a tömegpszichózisról és a médiamanipulációról! Az adás olyan szenzációt keltett, hogy a merész fiatalembert azonnal meghívták Hollywoodba, hogy készítse el a Világok harca filmváltozatát. Őt azonban nem érdekelte tovább ez a téma, és – kihasználva egyedülálló szerződését, amely teljesen szabadkezet adott neki – elkészítette máig érvényes filmjét a sajtóról, a médiabirodalmakról, hatalom és sajtó összefonódásáról, kölcsönhatásáról, és módszereiről. Bár főszereplőjének, Charles Foster Kane-nek legfőbb modellje William Randolph Hearst, kora legnagyobb amerikai sajtómágnása volt, a történetbe ugyanúgy be lehetne helyettesíteni Robert Maxwellt, Rupert Murdoch-ot, Silvio Berlusconit… Mint főiskolai médiatanár, minden évben megnézetem ezt a filmet tanítványaimmal, mert meggyőződésem, hogy enélkül (és még néhány további filmklasszikus nélkül, mint az Ember az utcán, a Nagyítás, a Hálózat, ) senkinek nem szabad e pályára lépnie és a tanévkezdés előtt én is mindig újra megnézem: nemcsak az a hihetetlen, hogy huszadszor is találok benne valami új izgalmas csavart, hanem az is, hogy 74 év után is ugyanúgy működik a média, az újságírók „megvételétől” a népbutításig – New York-tól Budapestig…

Az Aranypolgár, nem utolsósorban a filmben érintettek ellenhadjáratának köszönhetően, a maga korában bukás volt, az utókor azonban igazságot tett: nincs ma olyan mértékadó filmtörténet, amely ne minden idők egyik legnagyobb alkotásának tekintené.

Welles persze soha többé nem élvezhetett ekkora szabadságot, ennek ellenére bármihez nyúlt, arra oda kellett figyelni. Szenvedélyes oknyomozó riporterként mutatta be a brazíliai halászok nyomorúságos életét az Ez mindig igaz (It’s All Truth, 1942) című filmjében. Készített izgalmas krimiket alvilági figurákról (A Sanghaji asszony, The Woman From Shanghai, 1947), bujkáló náciról (Az óra körbejár, The Stranger, 1946), sőt, olyan lélektani drámát is, amelyben egy nagyhatalmú ember megbíz egy nyomozót: derítse ki, hogy ki is ő valójában (Mr. Arkadin). Hátborzongató hangulatú Kafka Peréről készült adaptációja (1962), legjobb önmagát viszont talán Shakespeare-filmjeiben, a Macbeth-ben (1949), az Othellóban (1952) és a Falstaffban (Chimes at Midnight, 1966) nyújtotta. Legtöbb szerepében kicsit önmagát, a mindenhonnan kilógó, konvenciókkal kezdeni nem tudó, öntörvényű és magányos embert alakította, talán a legfájdalmasabban és legemberibben éppen Falstaffként. És talán az sem véletlen, hogy legkedvesebb álma a Don Quijote megfilmesítése volt, amit soha nem tudott befejezni. A producerek rémálma volt, mert számára egyetlen vezérelv volt a forgatásokon: saját fantáziája, és ha egy ötlet megtetszett neki, nem számított sem határidő, sem költségvetés. Valószínűleg azért is vállalt annyi, hívei szerint nem mindig hozzá méltó szerepeket, hogy állandó pénzzavarát megoldja. De azért akadtak bőven nagyformátumú epizódalakításai: a Harmadik ember (1949) rejtélyes alakja, a Moby Dick (1954) pusztulást jövendölő lelkésze, az Oidipusz király (1968) Teiresziásza, Dél csillaga (1970) iszákos szerencsevadásza, a 22-es csapdájának korlátolt Dreedle tábornoka, az Elátkozottak utazása (1976) cinikus emberkereskedője… és nem volt nála jobb Long John Silver: A kincses sziget (1971) féllábú kalóza egyszerre volt félelmetes, gonosz, jó szívű és szánni való. Ugyanakkor képes volt lemondani a Keresztapa főszerepét, amely végül Marlon Brando legendáját erősítette.

Idősebb korában számos dokumentumfilmnek volt narrátora, kihasználva zengő orgánumát.

Orson Welles szerette habzsolni az életet, sokszor ezzel kompenzálva a filmiparral szembeni szélmalomharcait. „Felnőtt életem nagy részét azzal töltöttem, hogy bebizonyítsam: felelőtlen alak vagyok” – mondta. Kacagása, ez a róla készült portréfilmekből is kiderül, felért egy mennydörgéssel. Az Aranypolgárban elhangzik egy mondat, mely szerint Kane soha nem fejezett be semmit. Wellesre ez majdnem igaz, hogy tucatnyi filmje mellett legalább ugyanennyi volt, amit félbehagyott. E torzók nélkül viszont nem lett volna az „életnél nagyobb” Orson Welles.