Mit mondjak, nagyon megszeppentem.

Hogy elvittek otthonról, az még rendben van, már megírtam, ez a kutyák sorsa. Na de kéthetente új gazdit? Hát hogy van ez? Ezek itt nem tudják, hogy én pszichésen mennyire meg fogok sérülni? Hogy én előbb-utóbb elvesztem az identitásomat, és elvesztem a kutyákra oly jellemző, s számukra annyira fontos gazda-kötődésemet? (Ezt a gazda-kötődést latinul is tudtam, csak már elfelejtettem.) Hogy így egy bizalmatlan, kellemetlen, örökkön morgó, agresszív és támadó kutyává leszek? Én, a jámbor eb?! Hát kinek jó ez, kérdezem én és joggal!

És mégis, túl a megszeppenésen, túl a félelmen és aggódáson és önsajnálaton is túl, valami homályos kis bizsergető érzés azt bizonygatta bennem, hogy a dolog valamitől még jóra fordul. Nem tudtam mi az, azt sem, hogy hogyan fog történni és mi fog történni, de éreztem, hogy nincs igazán nagy baj.

Ott lapultam a fotel alatt mély csöndben, hallgattam a kétlábúak veszekedését, és egyszer csak megjelent előttem az UDVAR.

Kicsit homályosan ugyan, kissé elnagyoltan, már nem is emlékeztem pontosan minden részletre, de a kép egyre tisztult, egyre inkább testet öltött és már a szagokat is érezni véltem, mintha a nyitott ablakon át kúsztak volna be hozzám valami távoli üzenetként.

Talán csak a vágyaim varázsolták elém ezt az emléket, talán csak valami megérzés féle, nem tudom, de ott lebegett előttem a kép és olyan megnyugtatóan valósághű volt, hogy lassan már nem is figyeltem a kétlábúakra. Valahogy fejre állt a világ, hirtelen az lett a valóságos, amit magam elé képzeltem, s a körül vevő valóság vált olyan furcsa, irreális ködképpé. Hihetetlen érzés volt. El sem tudtam képzelni, mit jelent ez, sőt, jelent-e egyáltalán valamit, csak arra gondoltam, bár állna meg most, ebben a pillanatban a világ és minden maradna így.

A hirtelen beállt nagy csönd riasztott fel.

A kétlábúak ott ültek a szobában, nézték egymást, egyetlen szó nélkül. most megint nyugtalan lettem. Jóságos ég, ezek itt döntöttek valamit, én meg teljesen lemaradtam róla, hülye képzelgéssekkel töltve az időt. Most mi lesz? Hogy rólam volt szó, abban egészen biztos voltam. Csak azt nem tudtam, hogy miben maradtak végül. "Hülye! – gondoltam magamban. – Idétlen képzelgésekbe merülsz, ahelyett, hogy figyeltél volna!"

Majdnem az egész nap így telt. Fagyos hangulat, amolyan alibi tevés-vevés, néhány telefon, egy-két szánakozó simogatás, mit mondjak, még enni is alig volt kedvem. Ismerős volt ez az érzés, voltam már így, csak tudnám mikor és miért, most sokat segíthetne egy kicsit pontosabb emlékezés.

(folyt.köv.)

Az előző rész ITT olvasható.