Bár a következő hónapokban el fogják árasztani a mozikat a különböző blockbuster sci-fik (Jurassic World, Terminátor 5, stb.), szerencsére a műfaj nem szorul a magas büdzsé korlátai közé – sőt, az utóbbi évek azt mutatják, hogy alacsony költségvetés mellett is lehet maradandó sci-fi remekeket alkotni. Az Infini is tökéletes példa erre.

Mielőtt részletesen belemennék, adnék rögtön egy jó tanácsot: ne ijedjen meg senki a film kezdetének zűrzavara és szélvész gyors tempója miatt. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenki készüljön fel erre, hogy ne essen csorba a film élvezeti faktorán. Persze ha mégis belegabalyodna valaki, akkor még mindig lehet élni a visszatekerés univerzális lehetőségével.

Az Infini a sci-fiknél jól bevált módszerrel élve már az első percek sötét háttérből kiemelkedő fehér felirata révén megalapozza a történet helyét, idejét és világrendjét: 23. század, hatalmas arányú szegénység, a galaxis kolonizációja. A szegények kiszolgáltatott helyzetükben nem tudnak mást tenni, mint elvállalnak veszélyes küldetéseket a galaxis túlsó végeiben, ahova egyfajta teleportáción keresztül juttatják el őket a globális cégek. A teleportáció ötletes módon lett megoldva, ugyanis adatokra bontják le az embereket, amit végül a fénysebességnél is gyorsabban továbbítanak a célállomásokra. Az egyetlen gond, hogy utazás közben sérülhet az "adat".

A világ alaphelyzetének megismerése után pedig rögtön belecsöppennünk az esemény közepébe. Az első tíz-tizenöt perc valóban tömény, hiszen csak úgy ugrálunk egyik helyről a másikra, mígnem megérkezünk az Infinire, az ismert galaxis legtávolabbi pontjára, ahol a megépített kutató- és bányászállomáson elszabadult valami kór, mely nemcsak az állomást tizedelte meg, hanem a Földre is potenciális veszélyt jelent.

Egy elit osztagot küldenek az Infinire, hogy az utolsók között teleportálódott emberek egyetlen túlélőjét, Whit Carmichaelt visszahozzák a Földre, és az anyabolygó felé tartó fertőzött szállítóhajót még idejében lekapcsolják. Persze az sem lenne hátrány, ha közben kiderítenék, mi is történt a bázison valójában.

Miközben a rejtélyre lassanként fény derül, a mentési akció átcsap túlélésért folytatott harcba, ami kinyitja a nagy filozofálgatásokért felelős palackot a szereplők körében. Az Infini ekkor ér valójában a csúcspontjára, amikor is a halál szélére sodródott, összezárt emberek elmerengenek életük értelmén, saját halandóságukon, valamint az emberiség jövőjén. Mindezt több ezer fényévnyi távolságban otthonuktól, a Földtől.

Az Infini hangulatában nagyon hajaz a kedvenc horror filmemre, John Carpenter A dologjára, de a hasonló veszély egészen máshogyan járja körbe a túlélés és az élet témakörét. Végül is mikor mondhatjuk el, hogy a saját életünket éljük? Ha megvan a választás lehetősége? És mikor nyer értelmet az élet? Ha közeleg egy utód? Vagy amikor a túlélési ösztön rávilágít minket arra, hogy ez a veszélyekkel teli élet is jobb, mint a halállal beköszönő teljes bizonytalanság?

Az Infini szokatlan módon válaszolja meg ezeket a kérdéseket, mivel nem a hősök szájába adja a megoldást, hanem az Infini bázist körülvevő rejtélyen keresztül foglal állást. Spoiler következik: kiderül, hogy a bázison bányászott anyag egy intelligens, élő organizmus, ami egyfajta parazita, mely képes átvenni ez irányítást a gazdatest felett, illetve tökéletesen lemásolni azt – ez egyébként még egy kikacsintás A dologra! A túlélés érdekében azonban az agresszív túlélési ösztönöket erősíti fel a fertőzöttekben, akik így rendre lemészárolják egymást a "végén csak egy maradhat" elvből kifolyólag. Mielőtt utolsóként Carmichael is bedobná a törülközőt, a "semmibe" beszélve ráébreszti ezt a kórt, hogy a túlélési mechanizmusa teljesen hibás, mivel az emberek rossz tulajdonságaira épít a pozitívak helyett. A parazita belátja Carmichael igazát, és feltámasztja a halott tudósokat és katonákat, akik "megtisztulva" térnek vissza a Földre. Hogy megfertőződtek-e végül vagy sem, nyitott kérdés marad, ahogy az is, hogy az egész film csupán a teleportáció adathibásodása révén létrejött közös vízió-e vagy sem. Spoiler vége.

Az Infini maximálisan kihasználta az alacsony büdzséjét – nem kapunk minden másodpercben extra, szemet gyönyörködtető látványt, de ahol jelentkezik valami különleges, az sem bántja a néző szemét. Mindemellett pedig intelligens, elgondolkoztató és néhol adrenalint kiváltó, izgalmas darab, amit a keretes felépítésének köszönhető kezdeti követhetetlensége ellenére is ajánlott sci-fi rajongóknak és hétköznapi nézőknek egyaránt.

Verdikt: 7/10

Dumb és Dumber Kettyó kritika

Bosszúállók 2 kritika

Argo 2 kritika