Sokan hajlamosak vagyunk arra, ha rosszul kezdődik egy napunk, akkor megpecsételjük vele az egész napot és negatív események követik egymást lefekvésig. Erről jutott az eszembe egy régi történet. ez a sztori igen tanulságos, nem csak arról szól, hogy a reggeli rossz kezdés megpecsételheti a napunkat, hanem a családi összetartásról is mesél. 

Három évvel ez előtt, a húsvét előtti szombaton, az ünnepi nagy forgatagban diák munkában dolgoztam az orosházi Tesco pénztárában. Előző nap már meg volt a holnapi terv: reggel bemegyünk a párommal Orosházára és lehúzok négy órát a pénztárban, majd elmegyünk ebédelni és még öt óra a Tesco pénztárban és vége az egész napnak, nyugodt alvás következik.

Minden úgy kezdődött, ahogy elterveztük. Felkeltünk, megmosakodtunk, sárban tapicskolva kiálltam az autóval, majd következett a megszokott zötykölődés Földvár főutcáján. Semmi gond nem volt – legalább is úgy tűnt, hogy nincs – még ki nem értünk a faluból. Na, gázt neki, mert elkésünk! Egy kicsit több gázt…! Semmi. Még egy kicsi…! Hú, na gyorsulunk, lesz már valami! Igen hideg van és a nálam idősebb autó, pontosabban egy 26 éves Zastava - amire sokan azt mondják, hogy nem is autó, persze azt nem tudják elmagyarázni miért nem – nagyon fázott, a gázpedált már tövig nyomtam, és szegény csak 60-nal ment. Itt valami nem stimmelt, ilyen fajta „kínozás’ alatt kellett volna szegénynek mennie egy 120-130-at biztosan, az most fele annyit ment. Na, jó, azon a kátyús és a sok esőtől kisebb, nagyobb tavacskáknak helyet adó úton ennél nagyobb tempóval vétek menni, nem szabad, ha nem akarjuk, hogy az út közepén összeérő víztócsa teljesen más felé irányítja az autót, mint ahogy mi az szeretnénk. Az út menti árok, nem mély, de a szántás ilyen nagy esőzések után igen magába fogadná az autó kerekeit, és nem tudnánk mást csinálni, csak kaparni a sárban. Hát igen, az autó feletti uralmat az egyre lassuló tempó mellett biztosan nem veszíti el a sofőr, mert sajnos az autó szépen felmondott a „munkahelyén”, pedig az sem mondhatja, hogy kevés kaját kap. Sokat eszik, ennek ellenére a benzin nem fogyhatott ki, a motorba és a váltóba is frissen töltött olaj van, és még lezabálni sem zabált le, hogy esetleg egy kis kikormozás, kitisztítás segíthetne a bajon. Megálltunk, hogy megtudjuk mi a gond, de semmit nem vettünk észre azon kívül, hogy utána az autó beindult, de másodikban is alig akart előrébb gurulni. A bekötőút végénél, a kaszaperi úton megfordultunk és nagy rángások között hazavergődtünk. Valahogy nem zaklatott fel az, hogy az autó lerobbant, de az annál inkább, hogy lehet, el fogok késni és az így is nehezen összegyűjtött munkabéremből levonnak pár ezer forintot. Egyedüli szerencsénk volt, hogy nővérem otthon tartózkodott és bevitt minket Orosházára, így nem késtünk el és a pénzem is megmaradt, sőt szerencsére sikerült még gyűjteni hozzá egy keveset.

Az első gondolatom persze az volt, hogy jó rossz napom lesz, mert vacakul kezdődött az egész. Aztán úgy döntöttem, hogy az lehetetlen, mert szeretek pénztárban lenni, meg beveszem a „dilibogyómat” – én szoktam így hívni a szorongás elleni gyógyszeremet, amit csak akkor kell bevenni, amikor olyan helyre készülök, ahol sok negatív dolog érhet - ami segít abban, hogy feldolgozzam az emberek támadásait és hőbörgéseit. Sikerült megnyugtatni magamat, hogy nem lesz semmi, a rosszul kezdődött a napom szindróma után minden rendbe fog menni, este hazaérek és nem lesz semmi gond. Az első négy óra rendben ment le, egyedüli problémaként kezeltem, hogy kevesen voltak a Tescoban, így sokszor állni kellett, szerencsére egy órás feltűnő pangás után lassan beindult az élet és nem volt olyan nagyon unalmas. Fél egytől egy két és fél órás ebédszünet kezdődött, amit a Békés megyei Hírlap olvasásával töltöttem és rendkívül ironikusnak éreztem, hogy a glossza, pont a rosszul kezdődő napról szólt.

Aztán kezdődött a második műszakom, nagy ásítások közepette kezdtem el, mert a két órás olvasás tisztára elálmosított. Széles mosollyal fogadtam a vásárlókat, igaz már hat óra fele eléggé fájt a lábam, tisztára bedurrant, de szerencsére volt mellettem egy másik diák, akivel tudtam beszélgetni vagy éppen segítettünk egymásnak, ha egyikőnk valamit nem tudott. Este hétig minden rendben zajlott, a reggeli rossz kezdés nem hatott ki a napomra. Hét óra környékén egy idős néni állított be hozzám, aki Erzsébet utalvánnyal fizetett, de mint tudjuk ez az utalvány kizárólagosan élelmiszerre van, szeszes italt nem lehet rajta venni, de a néni ezt nem értette meg, hosszú kínlódás és a termékek ide-oda húzkodása után szerencsémre a kassza ügyeletes jött nekem segíteni és megoldódott a probléma. A kedvemet teljesen elvette ez az egész, még a lábamból is kiment a fájás, szerencsére – mindenben van valami jó, ebben is volt, a lábamat már nem éreztem a szívet szorongató ideg miatt. Aztán a sör – amit amúgy is ki nem állok – vette már el teljesen az eszem, azt a keveset is, ami még maradt a néni után, elrontottam az egész tranzakciót.

Ez után jön még a java, a tökéletes lezárás, a párom elindult értem, hogy hazavisz, mert úgy tűnt, hogy az autót sikerült megszerelni, Orosházáig tökéletesen ment, a város szélén megint feladta és a MOL kútig nagy rángások közepette elment és megint a nővérem jött a megsegítésünkre.

A végső kérdés: mindez akkor is így történt volna, ha nem hiszek a rossz kezdetek utáni biztos rossz befejezésben?