Hallgatgatom a transzcendens etűdöket.
Liszt ravasz ember volt, nála a látszólagos véletlenek mögött is sokszor évtizedes háttérmunka és komoly jelentéshordozás van.
Itt van mindjárt a névválasztás.

Bizonyos, hogy oka volt mindegyik névnek. Harminc évig babusgatta ezeket a darabokat a szerző, lehetetlen, hogy a 2.-nek és a 10.-nek ne tudott volna valami nevet kiagyalni. Bonyolultabb indokokat úgysem tud az ember kitalálni, az - ha volt ilyen - a sírba szállt a Mesterrel, ezért íme az én egyik verzióm:
A 2. és a 10. egyszerűen csak a hangnemi szükségszerűség miatt része a sorozatnak, azzal semmi mondanivalója nem volt Lisztnek. Mindenesetre technikai dolgokkal (ha már etűdök) megfűszerezte ezeket is, de sem új irányvonalat, se mögöttes tartalmat nem hordoznak. A 10. ráadásul feltűnően chopines hangzású, de mielőtt szánkat huzigálnánk, jó, ha tudjuk, hogy ez a darab az első verziókban is szerepel, márpedig azok még jóval azelőtt születtek, hogy Liszt megismerte volna Chopint.

A másik verzió: ha figyelmesen nézzük a címeket, előttünk van egy élet, tessék megnézni: előjátéktól esti harmóniákig és a felkavaró, de végül elcsendesedő végig.

Na most, a nevek általában franciák, de van egy német és még egy olasz is. Hogy ennek mi az oka, nem nehéz kitalálni. Csak gondoljuk el, hol töltötte Liszt az életét?
Született Magyarországon, és kora gyermekkorát is ott töltötte. Ezért talán nem légbőlkapott a feltételezés, hogy a 2. számú etűdnek, ha lenne címe, hát magyar címe lenne!! Márpedig Liszt annyira semmiképp se tudott magyarul, hogy megfelelő címet találjon. És ugyanígy, élete végefelé sokat időzött itthon, ezért lehet megintcsak ennek az időszaknak a darabja a 10. számú.
Innentől könnyű dolgunk van. A Tájkép az a Marie d'Agoult grófnéval töltött idő (ekkor írta a Vándorévek első kötetét, amely tele van tájképekkel)A Mazeppa és a Lidércfény a Glanzzeit időszaka, őrült rohanás és virtuóz hangversenykörutak. Aztán a Látomás, pillanatnyi megnyugvás, gyökeres életmódváltás és a remélt megnyugvás: Carolyne hercegnővel tervezett új, nyugodt alkotó élet. No ez valóban csak látomás maradt.
A kis utalás Beethovenre, majd a Vad hajsza az az első weimari időszak, amely haraggal végződött. Utána jön a római kitérővel és magyarországi közéleti és oktatói szerepléssel tarkított öregkor, aminek betetőzése az utolsó két darab, amelyekhez foghatóan nagyszerű, fenséges, a zeneirodalom csúcsán álló műveket nehéz lenne melléjük sorakoztatni.

Az elméletnek egy hibája van: Liszt ezt a verziót 1851-ben adta ki, amikor még nem tudhatta, hogyan alakul majd a sorsa. Két lehetőség van: ha nem is részleteiben, de nagyjából megsejtette a jövőt, és ezzel nemcsak a zenében, de a történelemben is látnoknak bizonyult. A másik lehetőség: mindez csak belemagyarázás, de Lisztről lévén szó, talán ez a kevésbé valószínű. És semmi meg nem akadályozhatta volna abban, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy előre látta, belenyúljon a műbe és újra átdolgozza. Nem tette, tehát minden úgy alakult.