Elvitték a Nagybálnát. Most aztán jól nézünk ki, itt maradtunk fiú nélkül hárman csajok: az anyu, a Gubanc és én. Ez így egy kicsit sok az egyneműekből, anyu kellően ideges is, bár nem tudom, hogy mi idegesítjük, vagy a fiúk hiánya.

Ami azt illeti, szerintem a fiúk miatt ideges, mindjárt tüzelni fog és állítólag ilyenkor nem lehet vele értelmesen beszélni. Na ja, a nehéz napok. Azt mondja erre, csak nyugodtan tartsuk azt a nagy lepcses szánkat, mi is pont így fogunk viselkedni. Hát én aztán nem, azt már most megmondhatom! Nekem egy fiú ne ugráljon, a Nagybálnát is mindig én tettem helyre, ha megfeledkezett magáról. (Meg akkor is, ha az istennek sem akart megfeledkezni magáról, hogy helyre tehessem.)

No mindegy, most már nincsen Nagybálna, állítólag Francia országba viszik, ezért egy kicsit irigylem, Párizs sokat megér, egy utazást mindenképen, bár az is lehet, hogy nem is Párizsba megy és akkor jól ki van vele tolva.

Amikor érte jöttek, én egy kicsit megijedtem és bebújtam az ólba, nehogy rám is kedvet kapjanak. Bár ami azt illeti este szépen kihallgattam a gazdikat, amint arról beszélgettek, hogy semmi pénzért nem válnának meg tőlem még egyszer. Jó tudni az ilyesmit, kicsit szabadabbnak érzi magát a kutya-kölyke, ha tudja, hogy csinálhat amit akar, legfeljebb összeszidják, de marad. Jó ez a biztonság egy ilyen világban, ahol úgy hordják viszik a kutya-kölyköket, mint hetivásáron a malacot.

Egyébként még így se rossz, hogy kettesben vagyunk, csak az éjszakák nehezek még egy kicsit. Állandóan arra ébredek az éjszaka közepén, hogy baromi sötét van, és az a nagy fehér sátor, ami napközben olyan jó, mert nem tűz oda a nap, az éjszaka már egy kis szélnél is úgy, de úgy csattog, surrog, hogy attól a frász tör ki minden éjjel. Ilyenkor aztán nincs mit tenni, addig kell nyüszíteni, vinnyogni, meg ajtókaparászni, míg ki nem jön a gazdi.

Juj, az nagyon jó, mikor éjszaka kijön a gazdi!

Általában van nagy simogatás, meg hasvakarászás, meg friss kaja is van mindig – szegény gazdi állandóan kötelességének érzi, hogy csináljon valami finomat, bár a fene se éhes ilyenkor, hajnali kettő körül –, azért jólesik a tudat, hogy mennyi finomságot ehetnék, ha éppen éhes lennék. Persze magamba tömök egy keveset, nehogy a gazdi megbántódjon, de a lényeg mégis csak az, hogy ott van. Virradatkor meg a lány-gazdi szokott kijönni, így aztán ki lehet bírni az éjszakákat is, mert azt a kevés időt, ami a két kijövetel között eltelik, általában átalusszuk. Persze sokkal jobb lenne, ha mi is bent lehetnénk, vagy még jobb, ha a gazdik is kint aludnának. (Valójában nem is értem, miért nem alszanak kint, mikor akkora az udvar, hogy nyugodtan elférnének ők is.)

Emlékszem, egyszer a szakállas gazdi kint aludt a kertben egy nagy puhaságon, én meg odalopakodtam mellé, és ott feküdtem egészen mellette. Ő sem aludt igazán, csak úgy tett, meg én se aludtam, de olyan nagyon jó volt, úgy csináltunk, mintha csak úgy véletlenül egymás mellett aludnánk, meg minden. Rettenetesen élveztem a dolgot, azt hiszem, a kétlábúak házassága is valami ilyesmi lehet, hogy ott fekszenek egy vackon, nem csinálnak semmit és élvezik.

Azért persze vannak problémák így éjszakánként, tegnap például hatalmas vihar volt, villámlott, meg mennydörgött, meg esett, meg minden. Mi nagyon féltünk kint, különösen a villámlástól. (Eső már volt régebben is, az nem érdekes, az ól jó, meleg, száraz, nem ázik be, mint a gazdiéké.) De a villámlást azt nem szeretem. Anyu persze nyugodtan aludt bent a gazdiéknál, ő nincs kizárva, mert szobatiszta, mi viszont állandóan bekakilnánk a szobába, ha bent lennénk. A gazdi is csak sokára jött ki, mikor már javában állt a balhé, pedig tényleg féltünk, nem csak úgy megjátszásból. Aztán viszonylag gyorsan vissza is ment, mert bőrig ázott, és neki nincs olyan jó nagy bundája, mint nekünk, ezért aztán mindig fel kell vennie valami pót-bundát, a lány-gazdinak a legnehezebb, neki órákig tart, míg talál egy megfelelőt magának.

Hát elég az hozzá, hogy ez az éjszaka nagyon nem akart elmúlni, és mire kivilágosodott, én bizony éveket öregedtem! Bizony! Reggelre persze minden más, ahogy kivilágosodik elül a szél, vagy ha nem is ül el, már nem olyan félelmetes a sátor csattogása, nincsenek nagy, ijesztő és össze-vissza mozgó formátlan alakok, meg ilyesmik. Ezért aztán a gazdik nem is értik, miért nem alszunk mi éjszakánként, mitől félünk annyira.

Hát erre csak azt tudom mondani, tessék kérem egy éjszakát buta kis kölyök-kutyaként kint tölteni egyedül, aztán majd beszélgethetünk. Mondhatom, nagy kunszt hatalmas lakli kétlábúként kint ücsörögni a sátor alatt sörözve a fáklyafénynél, aztán böfögve bevonulni a házba. Tessék kérem összemenni, tapasztalatlanná lenni és kint maradni. És nem elfelejteni ám reggelre az egészet! Ugye milyen más?!

Hát csak azért mondom kérem, nem gonoszság, mikor kikoldulunk egy kis éjszakai kijövetelt magunknak. Kell az nekünk nagyon, hogy rendesen teljék ez a vak idő idekint.

Még jó, hogy a gazdi utálja, ha éjszaka nyüszögünk, így hát inkább kijön. Ezért mondom, a fene menne el éjszakai őr-kutyának, felcserélve egy jó kis nappali terelgetést mindenféle gyanús hangokkal meg mozgásokkal, meg sötéttel.

Minden portás-kutya hülye! …

Az előző rész ITT olvasható.