És gyönyörű, csodálatos napok is vannak! Mert mi másnak is nevezhetnénk ezt a vasárnapot?! Már két hete lakok itt Laciéknál és tulajdon képen minden rendben is lenne, de valahogy még sincs rendben semmi.

Igen, tudom, hogy szeretnek, meg én is szeretek itt, de valami gond mégis van az egészben és már azt is tudom, hogy mi az: egyszerűen nyűg vagyok.

Persze ezt nem éreztetik velem, és nagyon szeretnék, ha nem okoznék bajt, illetve nem is bajt, csak gondot. Én is szeretném, ha nem lennék gond, de hát mit csináljak, én csak egy kis kölyökkutya vagyok, még nem is igazán szobatiszta – nem gonoszságból nem (bár rettentő nagy élvezet tilos helyekre kakilni), hanem mert néha még elfelejtem mi a szabály –, és éjszaka is felsírok néha, ha felébredek és egyedül vagyok, mert még nem tudom, hogy attól, hogy nincsenek mellettem, attól még ott vannak a kétlábúak, ezért sírok, mert muszáj, hogy erre felébredjenek és bejöjjenek és lássam őket, és akkor már minden rendben is van, nem is sírok tovább, megnyugszom és elalszom újra. És etetni kell, meg játszani kell velem, meg állandóan foglalkozni velem, meg ugatok, meg minden. De hát mit csináljak, ilyen egy kiskutya. Ha például cserepes virág lennék, biztosan nem ugatéroznék annyit, meg szanzavérának hívnának és nem Genyának, de azért azt is kell öntözni néha, szóval semmi sem tökéletes, mert még egy faliképet is portörölni kell, pedig az aztán tényleg meg se nyikkan.

Szóval csak azt akarom mondani, hogy nekem sem öröm, ha gond van velem, ezért olyan helyen érzem magam igazán jól, ahol ez a sok gond valójában nem is gond, mert ha az ember kutyája ránéz a gazdira – de olyan igazi nézéssel ám! –, akkor az mindenért kárpótolja a gazdit, akkor felragyog a nap, és hallom, ahogy a gazdi azt mondja: "Hát ez nem igaaaaaz! Ezt meg kell zabááááálni!" (És én pontosan tudom, hogy lehet így nézni, különösen közvetlenül az után, hogy belekakilunk a gazdi papucsába – annak olyan jó "rákakilni-muszáj" gazdi-szaga van! –, és a gazdi csak akkor veszi észre, ha belelép a papucsba. És akkor a kiskutya csak ránéz a gazdira azzal a nézéssel és máris jöhet a megzabálás.) Hát ilyen helyen szeretnék én lakni. És akkor az se baj, ha néha megrángatják a nyakamat, vagy a fenekemre vernek.

Ez itt nem így van. Itt pontosan érzem, hogy gondot jelentek, méghozzá egyre nagyobb gondot. Én meg nem akarok gond lenni! Én az az eleven, rosszcsont kiskutya akarok lenni, aki minden disznóságot megcsinálhat, aztán mindig mindent megbocsátanak neki és punktum!

De ezen a vasárnapon már reggel éreztem, hogy valami változás lesz.

Szóval jó kis balhéval indult a nap, lehet, hogy én is hibás vagyok egy kicsit, talán mégse kellett volna a szőnyegre kakilni, mikor hasmenésem van, de mit csináljak, már nem juthattam volna el az erkélyig, csíkot húzni magam után meg még alibiből sem akartam, és a reggeli kikövetelésével is várhattam volna talán, míg a kétlábúak elkészülnek magukkal. Szóval mondom, lehet, hogy én is hibás vagyok, de végül is – ahogy a kétlábúak mondják – "kiborult a bili".

A család egyszerűen fellázadt. Hogy ők még nincsenek készen egy ilyen kiskutyára – mért nem szereztek magatoknak egy kitömött plüss-kutyát –, hogy Laci (ő az új gazdim) meg még nem tud egyedül rendesen ellátni, mert kicsit beteg még, meg ilyenek. Laci persze tiltakozik, veszekszik velük, de hiába. Pedig az az érzésem, hogy ő az, aki legjobban szeret, bár talán rajta látszik legkevésbé. (Én igazán nem akarok filozofálgatni itten, de azt hiszem, a szeretet nem is látszatra mérik, nem tudom még pontosan, mi a mértékegysége, de biztos nem a látszat; érezni lehet, nem kell hozzá sem mikroszkóp – bizony, én már ilyen szavakat is tudok! –, se távcső, se mérleg, se méterrúd – egyszerűen vagy van, vagy nincs.)

No nem nyújtom tovább, Laci hiába tiltakozott, megszületett a döntés: mennem kell.

Folytatás: 11/2 Második rész: Az álmodozás…

Az előző rész ITT olvasható.