A múlt hétvégén került megrendezésre Nagykanizsán a 21. Város Napja fesztivál, ami a térség egyik legjelentősebb rendezvénysorozata. Ilyenkor a hosszú, téli álmát alvó város felélénkül és kivonul a főtérre, ahol különféle programok közül válogathat, vagy csak sétálva körülnéz a „kilóméteres” kirakodóvásár portékáit megcsodálva, melyek között kézműves termékek sora ugyanúgy megtalálható, mint a házi diós pogácsa vagy a langalló (más néven kenyérlángos) nevezetű tájjellegű ételek. Az idei év különlegessége volt a múlt század elejét idéző ruházat és megjelenés, aminek hangulatát az Oldtimer biciklisek csak fokozták. A jobbnál jobb programsorozatok két egész napon át tartottak, de volt egy ráadásnap is a Tánc Világnapja alkalmából, így mindenki kedve szerint válogathatott a koncertek és a táncos előadások között.

Nagykanizsáról nem szeretnék nyilatkozni sem demográfiai, sem politikai vonatkozású témákban, ezen információkat bárki megtalálja a város honlapján. Szívesebben írok humán kérdésekről feketén-fehéren. Sokszor halljuk ezt, ha szóba kerül Nagykanizsa: „a sötét Zala”. Vajon honnét ez a „kedves rangsorolás”? Az emberek általában a megszokott életvitelüket élik itt is, mint más kisvárosokban. A munkanélküliség sajnos meglehetősen magas méreteket ölt, de akinek van munkája, az reggel 6-ra, 7-re vagy 8-ra megy munkába. Az utcán sok az ismerős, hiszen évek óta szinte semmi nem változik, kevés az új arc, a fiatalok, és akinek magasabb igényei vannak már rég vagy a fővárosban vagy külföldön élnek. A munkanap végén unott, „zombi-üzemmódban” hazasétálnak az emberek, hogy leülhessenek a facebook vagy a TV elé, (tisztelet a kivételnek), s másnap ugyanez ismétlődik. A város télen a hideg miatt kihalt, a szórakozóhelyek este 8 után bezárnak, nyáron pedig a meleg miatt mindenki a közeli Balaton partra, vagy a hétvégi telekre, helyi kifejezéssel élve a „hegyre” vonul. A „hegy” elnevezés a helyi kistérségek közeli hegyes, dombos vidékén lévő hétvégi birtokot jelöli, ahol szőlőműveléssel foglalkoznak a gazdák.

A „kanizsai” ember általánosságban zárkózott, nem beszédes és kerüli a kommunikációt. Talán valóban nem az intelligenciájáról híres. Sokszor látni az utcákon szinte rémült arcokat, akik még a kedvességre is ijedten reagálnak. Mintha szégyellnék saját félelmüket, mintha attól félnének, hogy a szemükbe nézve kiderül valami óriási titok. Talán az, hogy az autót, amiben ülnek, épp behajtja a bank, vagy, hogy a gyermek Nike cipője elvitte a fizetés 40%-át. Fontosnak tartják azonban, hogy ez ne tudódjon ki, sőt az alapban rossz anyagi helyzetnek az ellenkező látszatát kell kelteni, mert a látszat a lényeg, az, ami kívül van. Ezek után aztán kellő irigységgel, aminek persze semmi alapja, néznek egymásra és kritizálják a másikat. A néha eltúlzott női divat viselete és a BMW csikorgó gumijának zaja mögött épp a kisebbrendűség érzése húzódik meg. Mert a nagykanizsai ember a pesti embert isteníti, a pesti ember pedig az amerikai „feelinget” majmolja. Én személy szerint azt mondanám mind a pestinek, mind a kanizsainak, hogy mindegyikünkben ott van az a plusz, amit Amerika azonnal észrevenne és díjazna, csak a magyar embernek nincs kellő önbizalma ahhoz, hogy ezt önmagában is meglássa és értékelje. A pluszt például, hogy: a gazdasági helyzet ellenére „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Ezek tények. Azonban az is egy tény, hogy a kanizsai embernek még más az értékrendje, mint a főváros „dzsungelében” élő társainak. Talán titkolja és félti a pillantását, de abban a pillantásban nem csak félelem van jelen, hanem emberbaráti tisztelet is, mivel az emberség szikrája még nem hunyt ki teljesen a lelkéből, és nem csak érdekből köt kapcsolatokat. Természetesen minden térségnek, minden nemzetnek meg van a maga mentalitása, de nem szabad általánosítani. A zalai ember is tud sötét lenni, meg a pesti is, és a zalai emberek között is van sok nagyon intelligens, ahogy Budapesten is. Az arány viszont nem elhanyagolandó.

Azt gondolom, hogy a Város Napja Nagykanizsán mindenképpen példás megmozdulás, összehozza az embereket, és akár „sötét”, akár nem, de ötvenöt ezer ember, még ha nem is vállalja fel nyilvánosan, de legalább összetart a saját városáért.