Annyi jó dolog van az internetben! Ha valamilyen információra szükség van, akkor ott szinte azonnal majdnem minden megtalálható. Leánykámnak szoktam mondani, ha valami hajmeresztő kérdést tesz fel, hogy az internet nem azonos a facebook-kal... a gugli megmondja, nem vagyok én lexikon. Ha már ennyi mindenre használható, gondoltam társkeresésre is jó lesz. Nem tudtam úgy egy oldalt sem megnyitni, hogy ne ajánlotta volna magát egyik vagy másik. Mivel nem dohányzom, nem iszom, nem kávézom, ismerkedésnek a presszók, szórakozóhelyek nem jöhetnek szóba. Napi nyolc óra munka után jön a második műszak, főzés, takarítás, serdülők minden nyűgének meghallgatása. Napi hat órám maradna ismerkedésre, azt meg inkább alvással töltöm.

Regisztráltam. Aztán rájöttem, hogy ezek éttermi alapon működnek... a kínálatot megnézheted, de ha enni akarsz, akkor fizess! Ha már torta, akkor együk nagykanállal! Négy társkeresőre is regisztráltam, előfizettem, egy hónapra. Valamelyik már a regisztrációkor felér egy tortúrával. Annyi kérdést tesznek fel oldalakon keresztül, hogy a végén már azt is elfelejted, mit akarsz ott egyáltalán. Az egyiknél majdnem komplett pszichológiai teszttel találkoztam. A legtöbbnél elég volt leírni, hogy milyen vagy. Ezzel csak annyi volt a problémám, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem ismeri magát. „Hogy viselkedsz vitás helyzetekben?” Efelett a kérdés felett fél órát ültem. Vitatkozni a gyerekeimmel szoktam, de az nem ugyan olyan, mint egy párkapcsolatban. Abban, amíg volt, egy percet sem vitatkoztam. Akármit válaszolok, nem jövök ki jól belőle. Az egyiknél azt sem tudtam beállítani, hogy milyen társat akarok – itt külsőleges jegyekre gondolok. Majd ők ezt jobban tudják, és küldik a jelölteket. Ki is kaptam a hét törpét, igaz hófehérke nélkül. Nálam egy méter nyolcvan centi alatt nincs férfi. Szeretném ha felnézhetnék a páromra. Meg azt is szeretném, ha lenne haja. Úgy látszik ez csak ábránd marad. A másik kikötésem, amihez ragaszkodtam, az életkor volt: negyvenöt év. Még akkor is lenne köztünk hét év korkülönbség.

Aztán elkezdtem nézelődni. Aki nekem tetszett, nem irt vissza, aki meg engem környékezett meg, azzal meg csak néhány kilométernyi távolságot tudtam elképzelni. Az egyik minden bevezető nélkül konkrétan nekem szegezte a kérdést, hogy hétvégén nem ugornék-e át hozzá a szomszéd városba – ugyanis tetszem neki. Én még a régimódi nőfélékből származom, nem megyek a pasi után az első füttyszóra. Válaszától elvörösödött a monitorom, az internet is szakadozni kezdett. Hogy ő akkor most mit csináljon, már két hete nem volt nővel! Néhány szavas nem finomkodó válasz után töröltem a listáról. Egy másik társkereső oldalon egy jelölttel napokig nézegettük egymást, mire megtette az első lépést. Szimpatikus volt, tovább érdeklődtem. A harmadik levélváltás után elárulta, hogy ő most nem úgy néz ki, mint a fényképen: hosszabb a haja, szakálla van, és százhúsz kiló felett jár egy picivel. Tőle is búcsút vettem, nem könnyeset. Egy pasival is beérem, másfél már kicsit sok. Lehet, hogy kicsit gonosz vagyok, de ha százhúsz kilóval kezdi, mivel tudok és szeretek is főzni, mi lesz belőle később?

A pálmát azok a pasik viszik, akik leírnak magukról minden szépet és jót, de viszont fénykép egy szál se. Ha megtetszettek a felsorolt tulajdonságok, akkor kértem fényképet. Aztán vagy kaptam, vagy nem. Megfordult a fejemben, az ilyen hogy akar társat találni? Ahogy sokasodtak a negatív élmények, úgy töröltem magam sorra a társkereső oldalakról. Az egyiken még néhány napig rajta vagyok, de már nem sokáig. Most már csak abban bízom, hogy valahol szembejön velem az utcán. Az igazi, az egyetlen! Remélem, hogy észre is fogom venni!