Egy fénykép. Fekete-fehér. Rajta egy férfi arca félig profilból.
Ismerem az eredetijét, a sokszínű, kicsit bogaras, kicsit különc, őrült és komoly embert. Ezer arcát láttam már, tapasztaltam határozottságát és hajlékonyságát; humorát, amikor nevettünk, megértését, amikor sírtam; tudását és kíváncsiságát: az örök adni és kapni játékot; érzékeny, mégis erős lelkét.
A fényképet nézve azonban az ismerős vonásokon egy ismeretlen arca dereng át.

Ki vagy te...?
Ki vagy te, aki a feltűnő, kék szemeddel, amelyből bánat és nyugodt elszántság sugárzik, olyan távolra nézel? Mit látsz, mit keresel? A szád sarkában az alig észrevehető kis mosoly mit jelent?
Milyen úton jöttél, miféle szelek formáltak azzá, aki most vagy? Az évek során összegyűjtöttél mindent, amit lehetett; álmok, tettek, sikerek és kudarcok kísértek téged is. Nevettél teljes szívedből és talán sírtál is. Tudtad, hogy az egyik legértékesebb kincs a világban a férfi könnye, mert csak ritkán csordul?

Nézem a fényképet, de már nem látom. Helyette képek jönnek az agyamba. Egy gügyögő csecsemő az anyjával. Egy négykézláb mászó kisgyerek. Egy kisfiú a karácsonyfa mellett. Egy kamasz, aki talán szorongva és egyedül, talán a haverjai körében nagy pofával stíröli a csajokat. Egy ifjú egyetemista srác, homlokán már ott ragyog az értelem, a gondolatok és a tudni vágyás.

Ó, olyan könnyű sablonokkal leírni egy életet... legalább annyira, mint sablonok között élni azt.
Engem az érdekel, hogy Te ki vagy? Miféle hernyóból változtál át és miféle pillangóvá? Honnan araszoltál elő és hová repülsz? Repülsz egyáltalán, vagy csak lépegetsz virágról virágra kényelmesen? Mi lesz veled, ha elmúlik a nyár? Télen hová bújsz, hol melegedsz meg?

Mialatt tűnődöm a fénykép fölött, halkan megérkezik az alkony, a sötétség körülölel.

Bejárhatom a világot, megismerhetek minden épületet, fát, folyót, lehetek ezer élménnyel gazdagabb. Ha látni akarom az egyiptomi piramisokat, repülőre szállok és odautazom. Vagy Kínába, a Nagy Falhoz, ha ahhoz támad kedvem. Egyszerű, semmi misztikum nincs benne. De vajon ez felér-e azzal, amikor a világmindenséget fedezhetem fel?
Mindannyian cseppnyi, mégis teljes univerzumok vagyunk, külön világok más-más értékekkel és gyengeségekkel, és minden világ gyönyörű a maga módján.

Fölfedezni egy másik embert egy belső utazás. Figyelni, ahogy lassan kibontja és megmutatja saját magát, elfogadni, hogy annyit mutat magából, amennyit ő akar és olyan tempóban, ahogy neki jó, időt és türelmet igényel. Talán ezért is nem divat ez mostanában, amikor rohanunk, amikor ránk zúdul minden egyszerre, amikor nincs idő megállni egy percre sem. Amit egy pillanatra látunk, azonnal felcímkézzük és berakjuk abba a dobozba, amibe felületesen besoroltuk. Az emberekkel ugyanígy teszünk. Ítélkezünk megismerés nélkül, külsőségek alapján, aztán továbbrohanunk nem törődve azzal, mit hagyunk magunk mögött és mit veszítünk mi.

Nem jó ez így. A környezet sürget és noszogat, hajszol tovább, előre térben és időben; csak végigrohanunk az életen, miközben nem tudunk meg róla semmi fontosat. Legfeljebb a végén, amikor már késő: hogy másképp kellett volna élni.
Időnként érdemes megállni. Egy fa, egy fekete-fehér fénykép, vagy egy ember mellett és rácsodálkozni. Engedni, hogy megismertesse magát velünk és minket is önmagunkkal.
Az emberi lények világa nem körülöttünk van, hanem bennünk és közöttünk. Az érzéseinkben, a gondolatainkban, abban, hogy mennyi figyelmet szentelünk egymásnak.

Nézem a fényképet és úgy döntök, mégsem kérdezem meg. Semmit sem kérdezek meg abból, ami bennem fölmerült. Csak hagyom, hogy megkapjam a válaszokat. Talán hetek, hónapok, lehet, hogy évek alatt. Talán nem is minden kérdésre érkezik felelet. Talán egyre sem. De várok. Mert van időm.