Két napig tartó érettségi találkozókon vettem részt. Szombat kora délután kezdtük el és vasárnap kora hajnalban fejeztük be. A furcsa többes szám azt jelenti, hogy a gimnáziumban, ahol 1985-ben végeztünk, a C és D osztályoknak nagyon sok összevont órájuk volt. Így tettünk szert egyszerre két gimnáziumi osztályra.


Kit érdekel ez? Valójában legfőképpen engem. Életem legmeghatározóbb négy évéről van szó. A tanulás nálunk csak melléktermék volt. Az egész gimnáziumosdit csak arra használtuk fel, hogy jól érezzük magunkat. Ez utóbbi célt, véleményem szerint pompásan teljesítettük is. Imádtuk ezeket az éveket és ma már leírhatom - bár ‘85-ben biztos csak röhögtünk volna az egészen - meglehetősen megszerettük egymást. Felelősségem teljes tudatában leírhatom, ez az érzés az évek múltával egyre mélyült.


Mint minden iskolai közösség, mi is egy nagyon tarkabarka, szedett-vedett gyülekezetet alkottunk. Ez a tarkaság - és ez szerintem ez azért nem volt általános akkoriban - esetünkben a tanulás rovására ment. Mint írtam nem a tudásszomj volt a meghatározó számunkra. Közösségi térként használtuk a gimnáziumot. Egy analóg, valódi közösségként, amely rendkívül jól működött és elismerte a tudást, származzon az bárhonnan. Teljes mértékben kihasználtuk a lehetőségeinket, sőt rengeteg szabályt át is hágtunk. Egy normális tanintézményből simán kivágtak volna közülünk jó néhányat - néhányat ki is rúgtak - de, hála Istennek, a mi akkori gimnáziumunkban normalitásról nem nagyon beszélhettünk.


A régi rendszerből startoltunk, aztán összevissza, különböző módon landoltunk, vagy estünk pofára.


1985-ben adta ki R. M. Stallman híres GNU kiáltványát. Sokan nem tudják, hogy ez teremtette meg a szabad információáramlás alapjait, ami a jelenlegi társadalmunk működésének egyik nagyon fontos része. Ez akkoriban, természetesen teljesen hidegen hagyott minket. Az internet és a mobil kommunikáció csak a tudományos fantasztikus irodalomban és a filmekben létezett számunkra. Ma már tudom, hogy az első mobilt a Motorola 1973-ban fejlesztette ki, és azt, hogy az internet kifejezés 1974-ben hangzott el először. Mi biztos nem használtuk ezeket, mivel nem is nagyon tudtunk arról, hogy egyáltalán léteznek.


Ebben az évben választották meg Mihail Szergejevics Gorbacsovot a Szovjet Kommunista Párt főtitkárává. Ebből csak annyi érdekelt minket, hogy egy szemüveges, kopasz figuráról van szó, akinek a fején lévő, jellegzetes májfoltot jól ki lehetett röhögni. A fene se gondolta azt, hogy az életünk egyik legmeghatározóbb történelmi személyiségét tisztelhettük a személyében. Ronald Reagannel sem sokat törődtünk. Tudtuk, hogy létezik és egy kicsit hasonlít Rátonyi Róbertre. Egy évvel voltunk túl Orwell híres műve, az 1984 után.


Magát a rendszert amúgy egy bohócnak tekintettük, akit a mi szórakoztatásunkra  találták ki. Ezt a szerepet, nagy megelégedésünkre tökéletesen alakította. Nem vettük komolyan. Megbuktatni nem akartuk. Nem főszereplők, csak egy szertelen nézőközönség voltunk. Akkoriban egy Párt volt. Ahhoz, hogy kigúnyoljuk tökéletesen megfelelt a számunkra. Az orosz tanárnőnktől elkunyeráltunk egy Lenin fejet, aki, ismerve minket, megígértette, hogy nem követünk el vele semmiféle gazságot. Legközelebb Lenin elvtársat már egy a fejére húzott zoknival látta viszont. A rendszert, azonban nem mi bontottuk le.


Harminc év nagy idő. Sok mindennel elfoglalhatja magát az ember eközben. Tanulhat, megházasodhat, elválhat, gyereket nevelhet, balesetet szenvedhet, elveszíthet hozzátartozókat, megbetegedhet. Karriert is építhet, lehet munkanélküli, meggazdagodhat, elszegényedhet. Az életünkért mi nem a sorsot hibáztattuk, megpróbáltuk irányítani és a lehetőségeink közül a legjobbat kiválasztani. Egyes estekben ez sikerült, máskor nem. Közhelyesen mondva, ilyen az élet. Monty Pythonosan  “This…”. A folytatást majd valahogy kiokoskodjuk.


Közülünk senki sem foglalkozott a világ megváltásával. Nem lettünk milliárdosok, híres művészek, űrhajósok. Egy agysebész főorvos is volt köztünk, de ha valaki látott volna minket, meg nem mondta volna, hogy melyikünk az. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem tudta volna kiszúrni, mi meg nem árultuk volna el neki.


Mindenkit értek apróbb, vagy nagyobb tragédiák, kisebb, nagyobb örömök. Ami általánosságban elmondható, hogy gyermekeink túlhaladtak minket, sok mindenben okosabbak lettek, mint mi.


Hogy mi mit tudunk felmutatni? Azt, hogy az egymás iránti szeretetünk az évek múltával sem halványodott, bár ritkán találkozunk, őszintén odafigyelünk egymásra. Világnézetünk teljesen heterogén, ami azonban nem telepedett rá a kapcsolatainkra és nem tudta széttépni a köztünk lévő meglehetősen erős kötelékeket.

Hol van a politika a köztünk lévő barátságokhoz képest? Sehol. Pipafüst az egész. Egy kellemetlen, tolakodó alak, akit kiközösítettünk magunk közül.