A 100. albummal válik kerek egésszé Frank Zappa „hivatalos” életműve. A 22 éve halott amerikai gitáros-zeneszerző utolsó lemeze június 1-én jelenik meg Dance Me This címmel.

A páratlan pályafutású, a rock (?) minden határát ledöntő, megrögzött polgárpukkasztó és anarchista, az „amerikai álom” következetes romba döntögetője, aki szinte szó szerint utolsó leheletéig kísérletezett, nem sokkal 1993. december 4-én, 53. születésnapja előtt 17 nappal bekövetkezett halála előtt fejezte be utolsó munkáját.

A lemezt eredetileg április 1-én akarták megjelentetni, így is hirdették meg a művész örökségét gondozó web-oldalon, egy igazi zappás ajánlóval, amely rajongóit „algoritmikus lábdobogásra” ösztönözte. Nem véletlenül. FZ egyik utolsó interjújában, amit a Guitarist Magazine-nak adott, elmondta, hogy egy synclavier-albumon dolgozik, amelyet modern táncegyüttesnek szán. Megjelenését 1994-re tervezte.

Zappa, amikor a 80-as év végén megtudta, hogy prosztatarákban szenved, szélsebesen munkához látott, hogy legális keretek közé szorítsa már addig is hatalmas életművét. Ekkor kezdte el összegyűjteni a forgalomban lévő különböző kalózfelvételeket, zenekara, a Mothers of Invention 1965-ös debütálásától egészen 1988-ig. Így született meg jó néhány zseniálisan vágott albuma a You Can’t Do On Stage Anymore sorozatban, amelyeken egyes számokban elhangzó részletek, szólók között akár két évtized különbség is volt. Életében a német Ensemble Modern kortárs kamarazenekarral készült felvétele, a The Yellow Shark jelent meg, 1993 novemberében. Halála után a felesége, Gail által vezetett Zappa-örökségi alapítvány számos kiadatlan lemezzel gazdagította a zenész ópuszát. A család szerint nem csupán ez az utolsó mű, amit a világ elő bocsátanak a hagyatékból, hanem a 100. Zappa-lemez.

Frank Zappa kitörölhetetlen nyomot hagyott a modern zenében. A Mothers korai „avantgárd macskazenei”, hangkollázsai, mindenekelőtt a bemutatkozó Freak Out (1966), az Uncle Meat (1968) és a 200 Motels (1971) amelyek az ő, sokszor csak amerikaiak által érhető nyelvi humorra és utalásrendszerre épülő szövegeire épültek, az USA elmúlt évtizedeinek társadalmi-politikai görbe tükrét jelentik. Az 1988-as Broadway The Hard Way-jel búcsúzott e műfajtól, alaposan leszedve a keresztvizet az amerikai elnökválasztási cirkuszokról, és a pénzhajhász, álszent tv-evangelistákról. Ugyanakkor úttörő munkát végzett a jazz-rock terén olyan albumaival, mint a Lumpy Gravy (1967) és a Hot Rats (1969). Átértelmezte a „rock-opera” műfaját a Joe’ Garage-zsal (1979), és a csak halála után megjelent Lätherrel, de a kortárs komolyzenén is otthagyta keze nyomát, Pierre Boulez-zel és Ken Naganóval való együttműködésével. És nem utolsósorban eredeti hangú gitáros volt, aki még remek „iskolát” is hagyott utódaira, az 1981-ben megjelent három lemezes Shut Up ’n’ Play Your Guitar-dobozzal. A synclavier elektronikus hangszerrel a 80-as évek közepén kezdett dolgozni, így született meg a Jazz From Hell (1986), amelyért élete egyetlen Grammy-díját kapta.