A félig leengedett redőny sávokat tépett a kinti fényből, és a szemközti falra szórta. Az ágyra, a benne álmodó nőre csak az árnyékból jutott, napsugár nem érte már el. A szoba sarkában lévő díványon ülő fiatal pár egymás kezét fogva várakozott.

Az idős asszony álmában a kinti fényben sétált. Kényelmes, kissé már formátlanná kopott fűzős cipője csosszanva vitte a megálló felé. A meleg ellenére kellemesnek érezte a sötét kabátot és a könnyű, kötött sapkát. Ahogy teltek az évek, egyre fázósabb lett, még a nyári napsütésben is. Mintha a belül melengető tűz ereje fogyatkozna, miközben a fénye változatlan maradt. Sokszor – egyre többször –kellett elfogadnia a tényt, hogy valami ismeretlen felület elkoptatja a testében rejlő izmokat, csontokat, idegeket. Furcsa volt ez a disszonancia, érthetetlen és kezelhetetlen. Szeretett volna futni, de a teste csak vánszorogni engedte. Nevetve hajolt volna a lehullott könyvért, de fájdalmas nyöszörgés mosta el a vidámságot Képtelen volt elfogadni a korlátokat, hiszen belül ezek a korlátok nem léteztek.

Tudta, elérkezett az idő, oda kell mennie, mert ott, a kapu mögött meg fogja találni a válaszokat. Emlékezett a házra, a lábazat mintáira, a fal rombusz díszitésére. A tenyerében érezte a kazettás régi kapu kopott kilincsének langyosát. Ott, abban a házban mindent megtalál, ami már, vagy ami még hiányzik.

Lassan ért el a megállóba, mert annyi érdekes, szépséges és különös dolog ragadta meg a figyelmét. Sokszor meg kellett állni, közelebbről, alaposabban megcsodálni az ösvény mentén felbukkanó látnivalókat, szót váltani az útját keresztező emberekkel. Néhány ismerőssel együtt mentek egy darabig, másokkal hamar elváltak útjaik. Volt egy férfi, aki sokáig mellette haladt, de elment végül ő is. Most mégis örömmel gondolt rá, hiszen hamarosan találkoznak. Ott vár rá a kapu mögött, csak a megállóig kell eljutnia, felszállni a villamosra és menni, ameddig a sínek futnak.

Nehézkesen kapaszkodott fel a túl magas lépcsőkön, de sikerült végül. A kocsi üres volt, biztosan mindenki munkában van –gondolta. Lehuppant egy töredezett műbőrrel borított ülésre az ablak mellett, és ölébe helyezte a táskáját. Kényelmesen a támlának döntötte a hátát, és a döccenve induló szerelvény ablakán át araszoló tájat nézte. Nézelődés közben elszundíthatott, mert a sikoltó fékek hangja rántotta vissza a kopott ülésre.

Óvatosan, minden mozdulatra figyelve szállt le a járműről. Néhány lépéssel távolabb véget értek a sínek. Egyszerűen nem volt tovább, csak beton és poros fű. A fűben egy kislány guggolt. Fehér kabátkában, fehér sapkában, régimódi, fűzős cipőben. Kedves látvány volt, mint egy hófehér bimbó, amely erőt gyűjt, hogy kibonthassa szirmait és pompázhasson a neki jutó rövidke időben. Az idős nő lenézett a gyerekre.

- Szia kedves! Egyedül utazol? Nincsenek veled a szüleid?

- Egyedül vagyok – nézett fel a gyerek.

- Errefelé laksz? Itt, ahol véget érnek a sínek? – kérdezte gyöngéden, és megsimogatta a gyerek puha kis arcát.

- Nem – rázta a fejét a kislány – Erre lakom, de a sínek nem érnek véget. Itt kezdődnek.

Felállt, felhúzta a lecsúszott zoknit és a villamos lépcsőjére kapaszkodott. Vidáman felnevetett, amikor a szerelvény lassan gurulni kezdett.

A nő hosszan nézett a távolodó jármű után, még intett is – talán látja a gyerek. Lassan indulnia kell, mielőtt túlságosan elfárad. Körülnézett, hiszen nagyon régen járt erre, talán meg sem találja amit keres.

Ott állt a ház, szürke falain lassan csorgott végig a fény. A bejárathoz vezető lépcső fehéren ragyogott, majdnem teljesen be kellett hunynia a szemét, annyira vakított. A fa lakkozása repedezett mintát rajzolt a kis, négyszögletes kazettákra. Óvatosan tette a kezét a kilincsre, majd tétován elmosolyodott. Éppen olyan érzés volt, mint amit várt, amire emlékezett. Centiről centire nyomta le a napmeleg fogantyút, majd minden erejét összeszedve tolni kezdte a nehéz fa kaput. A rés egyre tágult, elegendően ahhoz, hogy átférjen rajta.

Boldogan lépett be a kellemes árnyékba. A szeme sarkából látott egy fehér villanást, csilingelő gyerekhangot hallott.

- Megjöttem!

- Elment – ölelte át a díványon ülő férfi asszonya vállát.