Nem vagyok, nem voltam, nem leszek sorozatfüggő, az egyetlen, amit életemben végignéztem, az a Tenkes kapitánya volt (azóta sem hagyom ki egyetlen ismétlését sem, pedig már DVD-n is megvan), mostanában azonban mégis érdeklődéssel követem az első igazi magyar szappanopera, a Szomszédok vetítését. Nem csak azért, mert jó viszontlátni benne számos kiváló színészt, akik már nincsenek közöttünk, mint Zenthe Ferenc, Komlós Juci, Bánki Zsuzsa, nem csak azért, mert jószerével az egyetlen nézhető műsor manapság a közmédiának mondott csatornákon, hanem azért is, mert a benne látottak, elhangzottak néha ijesztően profetikusnak hatnak 25 év távlatából. Ráadásul a korai részeket annak idején nem is láttam egyenesben, akkoriban nemigen értem rá tévét nézni.

Aki figyelmesen nézi a Lantos utcaiak történetét, a benne időnként kissé didaktikusan tálalt konfliktusokat, előbb-utóbb rájön, hogy a rendszerváltásnak mondott fordulat óta szinte semmi nem oldódott meg az akkori társadalmi problémák közül. A pedagógusoknak ma is megmondják, ha lehet, még jobban, mint akkor, hogy mit és hogyan tanítsanak, és csak a jó lelkiismeretükön múlik, hogy milyen tudást kapnak a gyerekek. Az egészségügy ugyanúgy romokban van, az orvosok túlterheltek, kimerültek, csak arra nincsen pénz, amire feltétlenül kellene, kezdve a mentőautóktól. Az egyik részben elhangzik egy mondat, mely szerint jó lenne egyszer egy olyan országban élni, ahol meg lehet élni tisztességes munkából. A filmbeli Mágenheim doktor válaszútja – külföldi állás jó pénzért, vagy a család együttmaradása sokkal rosszabb anyagi körülmények között – ma már százezrek előtt áll, és egyre kevesebben döntenek úgy, mint a „Nagy Fehér…”. Vajon hányan esnek össze manapság az éhségtől, mennyien élnek valójában a szegénységi küszöb alatt? Vajon hány olyan fiatal pár van, aki a hitelek, a lakásgondok miatt nem mer belevágni a gyerekvállalásba, vagy pedig azért, mert a kizsigerelő robot mellett estére örülnek, ha beesnek az ágyba? Vágási Feri fenntartásait az új „érdekképviseletekkel” kapcsolatban ugyancsak igazolta az idő, mely szerint legfeljebb a temetkezési segélyt tudják elintézni…Béla bácsi, az öreg tanár pedig attól fél, hogy az a zűrzavar, ami az országban keletkezett, ha nem oldódnak meg a gondok, előbb-utóbb visszarendeződéshez, diktatúrához vezethet…És persze látjuk a köpönyegforgatókat, a hirtelen megvilágosodottakat (ilyenekre én magam is jócskán emlékszem az azokból az időkből – és nem a filmből), azokat, akik pillanatok alatt átmentik a pártállami korrupciót az új időkre, megjelennek a jól azonosítható, mégis megfoghatatlan „gazdasági bűnözők”, akik helyett azokkal vitetik el a balhét, akik felhívják a figyelmet a disznóságokra (lásd még veszélyes hulladék az erdőben). És találkozunk a gátlástalan ügyeskedőkkel, akiket senki és semmi nem tud megrendíteni, mindenen és mindenkin átgázolnak, miközben ők maguk minden csődből jól jönnek ki. Napjaink Gábor Gáborain már annyira sem tudunk mosolyogni, mint a film „sokoldalú” vállalkozóján….

Épp e héten jutott el a sorozat 1989 nyaráig. Utalás történik a Nagy Imre-temetésre, de aztán a szereplők nem tárgyalják az eseményeket. Nyilván az akkori tv-vezetés nem akart vagy nem mert ennyire nyíltan belefolyni a napi politikába. Az elejtett félmondatok azonban sokkal beszédesebbek…

Az elmúlt években számos mém született az egykori filmkockákra, amelyen a szereplők szájába adnak a sorozat stílusában készült aktuális bölcsességeket. Ezek aligha kerülhetnének „közadásba”. Mert akárhogy is vesszük, a Szomszédok a maga kicsit suta formájában mégiscsak a „nép hangja” volt…