Alexa

A kis pumi naplójának folytatása. 2. Rész.

Az élet már csak ilyen! (Egy kis pumi kölyök naplója) 2. Rész. A kezdetek

Hirdetések

A kezdetekről...

Hát kérem szépen, megpróbálom leírni, bár tudom, úgy sem lehet.

Tízen vannak, 4 fehér és hat fekete, közülük kettő szürke. (A kettőből az egyik „maszkos szürke”.)

Most tessenek elképzelni egy hihetetlenül puha, szőrös gombolyagot, melynek egyik végén egy állandóan rezgő farkinca van, középen egyetlen hatalmas kerek has, aztán a túlsó vég egy óriási mindig nyitott száj, apró, fekete, nedves orrocska (két kis réssel, amin a levegő jön befelé, mikor éppen nem nyafognak, kaffognak, nyüszögnek), valamint két hatalmas csillogó, mindenre rácsodálkozó, fénylő szem. Ez a kutyakölyök. Ilyenből van itten tíz darab kérem.

Ahogy reggel odalépek hozzájuk, először a szemecskék pattannak fel, aztán a fejek, utána a szájak. Csak ezt követően kezdenek el lábra állni, mert az iménti felsorolásból kifelejtettem az a négy – egyelőre még meglehetősen diszfunkcionális – lábat, melyen már járnak ugyan, de csak azért, hogy legyen mivel beletapicskolni az etető tálba, meg széthordani a lábra ragadt kaja-tócsákat.

Szóval felkecmeregnek, feltámaszkodnak a ládájuk szélére és elkezdik a reggeli „fohászt”:

„Mond csak kedves kisgazdám, hát hogyan van ez?! Mi csak amolyan magunkfajta kis kutyakölkök vagyunk, de már hajnal óta várjuk a reggelit, te meg nem röstellsz bennünket éheztetni?! Hát ezért kellettünk mi neked, hogy itten szépen egyenként meghaljunk éhen? Hát szép dolog ez? Hát kulturált, európai viselkedés ez? Hát hol a reggeli vaúúú vaúúú?!”

„Csönd legyen, nagyszájú, éhenkórász népség, mert mindjárt bemegyek!” Mordul rájuk az anyjuk, de nincs túl nagy hatással a lázadókra.

„Csak gyere, csak, gyere! Majd jól úgy rád csimpaszkodunk, hogy egy csepp tejed se marad! Gyere csak, gyere! Már alig várjuk! Már alig várjuk!”

Erre Picúr - az anyjuk - beugrik közéjük azok meg uzsgyi, neki! Nagy a harc, a versenyfutás, mivel tízen vannak hét csecsre, háromnak biztosan nem jut és ezt már ők is jól tudják. „Az anyád, te Fidesz-bérenc!” – visít az egyik, mikor a másik lepöcköli a jó meleg csecsről. „Hord el magad!” – mordul hozzá – „Vegyél tejet kedvezményes hitelre!”

Én csak állok és bámulok. Hogy mikor és kitől fertőződtek meg így a politikával, elképzelni sem tudom.

„Képzeld el, nincs mennyország...” énekli Lenon a nekik feltett lemezen. „Dehogy nincs!” cuppant rá elégedetten az egyik. „Képzeld el, nincs pokol...” folytatja Lenon, „Dehogy nincs” mordul a másik, a félrelökött.

„Jövök, jövök, bocsánat, szabad, szabad!” – visítja a kis Genya. Ő a legkisebb, ezért aztán ő furakszik a legintenzívebben, nehogy lemaradjon valamiről. A többiek hagyják. Lehet, hogy kicsi, lehet, hogy marhára kellemetlen, lehet, hogy agresszív, de mégis csak a mi testvérünk, meg aztán ha nagyon kiabál, a gazdi előbb utóbb úgyis felveszi, kiemeli innen egy kis külön-kajára cumisüvegből. Nem irigyeljük ugyan, de azért nem értjük, miért nincs tíz cumisüveg itten?

De nincs semmi vész, már jön a reggeli tejbegríz, jó sűrű, meleg, lehet körbeállni, és teli pofával zabálni, belelépve, belefetrengve, hadd kapjon gutaütést a gazdi, míg egyenként kiemel bennünket belőle.

Úgy sincs más dolga, végül is ember, vagy mi, az ilyet azért találták ki, hogy nekünk tejet hozzon, megvakarja a hasunkat és vigyázzon ránk, mikor elkezdünk széledni szét felé minden irányba, de sebesen ám, mert lassan könnyen utolérne...

(folyt.köv.)

Az első rész ITT olvasható!