Nem!

Most értettem csak meg. A szakállas búcsúja, a kosár, meg én! Nem! Nem megyek! Ne vigyetek el! Én jó vagyok! Én szeretlek benneteket! Én szeretek itt! Itt vannak a kistestvérek is! Nagybálna! Kravátli! Csináljatok már valamit! Ördög! Hol vagy Ördög?! Anyu, segíts!

Anyu körbe-körbe rohangászik, vadul csahol, míg a nő rá nem szól:

Nyughass már, jössz te is!

Erre elhallgat, megnyugszik. Hirtelen elhallgatok én is. Valami elpattant, elszakadt.

Szóval ez így megy. Ilyen egyszerűen. Hát persze. Láttam már, csak nem értettem, no meg nem is velem történt. Most velem történik, most már értem. Elvisznek egy másik gazdához, mint a többieket. Ennyi, semmi több. Azért egy kicsit még rossz érzés.

Körülnézek még egyszer az udvaron. Jó volt itt kölyöknek lenni. Tudom, hogy szerettek a gazdik, hogy még most is szeretnek, hogy este majd megint bánatosan ücsörögnek az asztalnál, de már nem érdekel különösebben. Nézem az itt maradókat, de nem irigylem őket.

Szevasztok – mondom, és látom, hallom, hogy válaszolnak, de már nem értem amit mondanak. Furcsa. Most olyan idegenszerűek lettek. Még tudom, hogy kik vagytok, Bálnafiú, Nagylusta, Lánykravátli, Gubanc, de már azt is tudom, hogy nemsokára teljesen elfelejtelek benneteket.

Én már az új gazdámra gondolok, az új helyemre. Még nem tudom milyen lesz, de remélem, hogy jó. Beletesznek a kosárba, és ahogy a szakállas gazdi felemelkedik, azzal együtt illan el az ismerős szaga is, az az eddig megnyugtató, védő, nagy gazdi-szag, és nem marad utána más, csak a kert, az udvar ismerős szaga. El kell majd felejtenem ezt is, a gazdi-szagot is, meg a hangját, az alakját, az egész látványt, ahogy éjjel, mikor felébredünk és félünk a sötétben, egyszerre ott terem, meleg-szagúan, ahogy a vackából kikelt miattunk, körülölel minket és azt mondja:

– Na mi van kis vakarcsok, jól van, nyugi, semmi baj, itt vagyok! Enni akartok?

Dehogy akartunk mi enni. Semmit sem akartunk, csak azt, hogy ott legyen, mi meg körülszagolhassuk nyüszögve, nyalogatva, harapdálva, mert ahogy hirtelen felébredtünk az éjszaka közepén, olyan ijesztő volt minden. De már nincs semmi baj, hiszen itt van a gazdi, az anyu is előkerült, és most, hogy mondod, talán ehetnénk is egy pár falatot, nem bánom, csak hogy el ne vigyük az álmodat…

Na jól van, ezek már az utolsó emlék-kép lobbanások, legalábbis remélem, ideje abbahagyni, mert kezd az egész olyan szentimentális lenni, mint egy cselédlány esete a helyi tűzoltóval.

Indulunk. A volt gazdi betesz kosarastul az autóba – csak tudnám, minek a kosár, úgyis kimászok –, anyu mellém ugrik, aztán indulunk. Mire sikerül kimásznom a hátsó ülésre, már nem látom a szakállas gazdit.

Állítólag a kutyák szeretnek autókázni. Hát én vagy nem vagyok kutya, vagy ez is olyan hülye legenda, mint az, hogy mi éjszaka is látunk, minden esetre én utálok autózni, jól oda is hánytam az ülésre.

Szerencsére az új hely – legalább is így első látásra – nagyon is megfelelőnek tűnik. Tágas, sok kis zeg-zuggal, nagy erkéllyel és egy csomó jövő-menő kisgazdival. A fő-gazdi szintén szakállas, ez jó jel, meg különben is, szeretem a szakállasokat. Azt hiszem szeretni fogok itten. A szagok jók – szintén bagóznak! -, az egész máris olyan, mintha mindig is itt lettem volna. (Más kutya nincs, se macska, és ez így van rendjén! Nem jó az kérem, ha megoszlik a gazdi-szeretet!) Mire az első körbeszaglászással végeztem nagyon elfáradtam. Nem akartam újra búcsúzkodni, már nem is volt semmi értelme. (Már úgy értem, érzelmileg!)

– Na jó, most lefekszem aludni, hogy ne lássam azt a bánatos képeteket és nyugodtan elmehessetek végre. Én már itthon vagyok, és ha itt kibírják, hogy párszor odakakilok a parkettára, cseppet sem bánom ezt az új helyet. A gazdi szakállas, szeret, láthatóan örül nekem, és én is neki. Jó lesz ez így, semmi ok panaszra.

Azért aztán néha halljak majd rólatok…

(folyt.köv.)

Az előző rész ITT olvasható.