Vannak fekete napok. Ez is egy ilyen vasárnap volt. Anyu is érezte, teljesen megőrült.

Arról van szó, hogy mostanra egymás után viszik el a tesókat és anyu előzőleg mindig egy-egy gyors képzést rendez azoknak, akiket másnap elvisznek. Én nem tudom, hogy ő honnan tudja, hogy ki lesz az, de hogy az anyák többet tudnak, mint a kölykök, az teljesen rendben van.

Szóval anyu már előző nap nem tudta, hogy melyik kölykéhez kapjon, melyiket tanítsa ki hogyan kell lábra menni (azaz hogyan kell menet közben ügyesen úgy elkapni a kétlábúak bokáját, hogy azok ne rúgják fel a kutyát, de azért essenek egy nagyot), hogy kell megadni magunkat hanyatt fekve, hogyan kell lelapulni támadás előtt, és hogy hogyan csóváljuk a farkunkat ha azt szeretnénk, hogy elmaradjon a támadás.

Ilyeneket tanultunk mi – többek között -, mert az csak legenda, hogy egy kiskutya úgy jön a világra, hogy mindent tud, egy nyavalyát, nagyon is komoly tanulás-tanítás folyik nálunk délelőttönként, és ha valamelyikünk nem figyel eléggé, annak bizony rendesen meggyűlik a baja anyuval.

Ez a vasárnap igazi, szemét vasárnap volt.

Először elvitték Genya II.-t, a nagyszájút. Én már ekkor észrevettem, hogy a tesók tudják, hogy értük jöttek. (Próbáltam utána járni, hogy honnan, de nem derült ki.) És az még csak hagyján, hogy tudják, de olyan émelyítően próbálták magukat benyalni az új gazdinál, mintha csak rájuk vártak volna kezdettől fogva és most úgy üdvözlik ezeket az idegeneket, mint a megváltókat. Hát nem tudom, gusztus dolga, én már teljesen apatikus lettem ennyi pálfordulás láttán, Genya II. viselkedése valójában már meg se lepett. "Jól van – gondoltam –, nyalogasd csak ennek az idegennek a kezét, másszál csak fel rá, tegnap még a gazdi kezét nyaltad, te kis nyomorult áruló."

Hülye vagy! – nyeffentett vissza – Ez a gazdi az igazi, az eddigiek mondták. Nekem muszáj velük jóba lenni, náluk fogok élni, de ezt te nem érted. Majd ha rád kerül a sor, te is érteni fogod!

Mibe kerül rám a sor? Te renegát fattyú! Én itt maradok, te! Csak nem képzeled, hogy elmegyek innét?!

Nem válaszolt, csak nézett rám, de olyan furcsán, hogy rögtön rossz érzésem támadt. Aztán a Nagyszürke került sorra, utána a Fiúkravátli.

Délre úgy kiürült az udvar, hogy csak néztem. Nem mondhatnám, hogy a legjavát hagyták, ha engem kérdeznek, a Lánykravátli megy és az összes fiú marad, legfeljebb a Nagylustát vihette volna aki akarja, ha kell egyáltalán valakinek.

Hát itt maradtunk öten.

A Nagylusta, a Lánykravátli, a Gubanc (ő is lány), a Bálnafiú meg én. Alig pár napja még tízen voltunk. Anyu össze-vissza szaladgál, nem találja magát, pedig pontosan tudja, látta hová kerültek a többiek, nem hinném, hogy keresi őket, inkább hiányzanak neki. Ami azt illeti nekem is. A fene egye meg, még ebben is az Ördög volt az első.

Csinálni kéne valamit, ásni egy gödröt, tépni egy darabot a nagy szőrös gubából, vagy csak egyszerűen odakakálni a bejárat elé, de valahogy nincs kedvem semmihez. A két gazdi is úgy ül az asztalnál, mint két csúf, szocreál szobor a hatvanas évekből. Aztán azt mondja a szakállas:

– Lassan indulnotok kéne.

Ezek állandóan jönnek-mennek. A nő minden nap elmegy még reggel, csak késő este érkezik haza, aztán csodálkozik, hogy mennyit nőttünk aznap. Naná, hogy nőttünk! Majd álljunk meg a növésben csak azért, mert te nem tudsz itthon maradni a fenekeden mi? Most is föláll, bemegy a házba, aztán kijön egy kosárral.

Ez jó lesz – mondja, aztán felém fordul, de olyan furcsa, bánatos hangon – Na gyere, kis Genya!

Azzal felvesz, megsimogat, ahogy szokott és átad a szakállasnak. Az is kézbe vesz – olyan jó nagy, meleg keze van –, az orrához emel és csak néz. Mi van itt kérem? Kezdek nyugtalan lenni. Mindenki olyan bánatos, mint valami temetésen. Csak néznek rám, nagy bamba, bánatos szemekkel. Mi van? Nem akarnak visszajönni? Azt nem tehetik meg, nekik muszáj visszajönni, nekik kutyakölykeik vannak, én például, és minket még nem lehet magunkra hagyni, mi még nem vagyunk készen!

Hű, de rosszul érzem magam! Azok csak állnak, néznek, a szakállas a hasamat cirógatja, de ez most nem olyan jó, mint máskor szokott, ezek készülnek valamire és én egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a valami velem lesz kapcsolatos és nem lesz jó! Amikor például a kaja készül, a szakállas harsány vidámsággal lép ki, kezében a nagy fehér tál, és úgy rikkantja:

Kutyák! Kutyák! Gyerünk ide! Itt a kaja!

Igen kérem, így fest a dolog, ha valami jóra készülnek. Én ezt pontosan tudom. De ez itt most valami rossz lesz, az már egészen biztos.

(folyt.köv.)

Az előző rész ITT olvasható.