Azért hét hét – túl az első oltáson – már komoly idő. Ezt még az olyan cinikus fráterek is elismerik, mint amilyen például a lány Kravátli, aki szerint nekem még nem is időben kéne mérnem a koromat, hanem centiben.

Folyton abból csinál vicceket, hogy én kisebb vagyok, mint ő. A múltkor is azt a játékot találta ki, hogy ki tudja kevesebb lépésből körüljárni a másikat, aztán mikor én egyszerűen csak átugrottam, még neki állt feljebb, én meg szaladhattam. Na ja, én már tudom: az ész nem jár automatikusan a centikhez. Ezen az alapon a Nagybálna lenne a legokosabb, pedig az én vagyok, mióta az Ördögöt elvitték. (Meg előtte is én voltam, de ezt az Ördögnek nem lehetett elmondani, mert az előbb harapott, aztán kérdezett. Most álljak le vitatkozni egy ilyennel?)

Egy szó mint száz, bárki bármit is mond, hét hetesen az ember kutyája már igenis pontosan ismeri a világot. Csak az a tohonya Nagyfehér nem tudja, hogy azért kell a betonra kakilni, mert onnan a legnehezebb felszedni. Pedig, ha figyelne egy kicsit, ő is tudhatná, hiszen a szakállas gazdi mindig ezt mondja, mikor olyan érdekesen vörös fejjel megpróbálja összeszedni, amit én teszek oda.

Szóval az ember kutyakölyke ennyi idő után már igen is tudja amit tud, ezt még a gazdi is elismeri, a múltkor is mondta, milyen okos vagyok. Igaz, ezt a többinek is mondta, de én tudom, nekik csak vigasztalásból, és egyáltalán nem úgy gondolta.

De mi ez a dolog itt alattunk? Mi ez, és mekkora?

Hogy néhol – főleg, ahol még nem jártunk eleget – fű nő rajta azt tudom, de mi ez, mikor nem nő rajta az a zöld fű. (Hogy ez a zöld finom rágni való a fű, azt is én mondtam a többeknek, mert hallottam a Kétlábútól, de a Szürke nem hiszi el, szerinte gyep, de ez butaság, mert olyan, hogy gyep, olyan nincs is, azt csak kitalálta.)

Szóval mi ez? Az ember kutyája beleharap – a szagolgatás után ez az első megközelítés a vizsgálat során –, és érzi, hogy jó. Úgy omlik szét a szájban, mint az áztatott kutyatáp, csak sokkal gazdagabb ízekben és szagokban. Nem is értem, miért nem ezt áztatják be nekünk, no mindegy, sok apró, bosszantó butaság történik itten, de hát a gazdi már csak olyan, amilyen.

Tehát, mint már mondtam, első megközelítésre egészen kitűnő. Aztán kicsit lejjebb jutunk a dologban és az alsóbb rétegek még jobbak. Először is nedvesebb, még szagosabb és még porhanyósabb, mint fölül. És melegebb is. Ezt a dolgot kérem szerintem belülről melegítik, mint anyu a tejet a zacskóiban. (Igazán kár, hogy már csak olyan ritkán ad belőle, régebben jobb volt, sokkal többet adott, bár akkor meg a többiek miatt nem jutott nekem elég. Valami itt nincs rendesen kitalálva, ez már biztos.)

Hanem ez a fentebb említett dolog akkor a legfinomabb, mikor külön kis edénybe teszik.

Hát az tényleg király. Csak az a baj vele, hogy az nem elég meleg. De az ember kutyájának van esze, az ilyen apróság egyszerűen korrigálható: fogom azt a kis edénykét, fölborítom, így a benne levő finomság szépen elterül a meleg betonon és egy perc múlva már ehető is. Van az edényben még valami zöld marhaság, ezt kicsit nehezen félretuszmákolom, elzavarom a fiú Kravátlit - csináljon ő is magának, hiszen van még ilyen másik is -, és már éppen nekilátnék, mikor jön a gazdi:

– Ó te csibész! Hát már megint kiborítottad a cserepet?! Na megállj!

– Jajajj, huhú, tessék kérem elengedni a nyakamat! Ne tessék engem rázogatni a levegőben!

Hű, de útálom az ilyet! Na várj csak gazdi, ha leteszel, úgy eltűnök, hogy soha többet nem találsz meg.

Az előző részt pedig itt találod!