Ha tíz kutyakölyöknél megjelenik egy állatorvos, az vagy tömeges beoltást jelent, vagy valamelyikünket elviszik. Egyik se jó dolog. Ám nálunk - és ezt álmomban sem gondoltam volna - egyszerre mindkettő megtörtént.

Már az is kutyaellenes dolog volt, mikor belénk tetováltak egy számsort, aztán azt a csípős festéket még jól bele is passzírozták a friss sebbe. Mi persze hiába nyüszítettünk, nem volt kegyelem, győzött az erőszak. Azt mondta a tenyésztő, nem egy nagy ügy az egész, kibírjuk, meg hogy ennek így kell lenni, így értékesebbek vagyunk. Fütyült rá, hogy én akarok-e értékesebb lenni? (Nem akarok!)

Aztán este beállított az állatorvos és elővett tíz ampullát. Én már az elején sejtettem, hogy itt valami disznóság készül megint, amikor aztán előkerültek az ampullák, meg a tűk, a magam részéről köszönve szépen a megtiszteltetést, azonnal behúzódtam az egyik bokor alá, onnan hallgattam a gazdit: "Genya! Hol vagy Genya?"

Naná, hogy velem kezdik már megint. Csak tudnám, hogy mi a fenének szeretnek engem ennyire!

Odáig semmi bajom az egésszel, mikor ölbe vesznek és simogatnak, és becézgetnek, meg minden. (Kicsit homályosan még arra is emlékszem, hogy valami külön cumiztatás is volt valamikor, de már nem vagyok biztos benne: valóban megtörtént, vagy csak álmodtam, vagy még azt se, egyszerűen csak nagyon szerettem volna, hogy megtörténjen…) Na mindegy, amíg jó a dolog, addig jó, de hogy minden szarban én legyek az első, az azért mégis túlzás!

Persze, hogy megtaláltak, kicsi ez az udvar, még elbújni sem lehet rendesen. De hogy ez az injekciózás milyen ócska dolog, azt elmondani sem tudom. Az a szerencsétlen kutyakölyök hiába rúgkapál, lefogják és kész. Legalább ne nyugtatgatnának közben, hogy "na, nem is olyan nagy dolog az egész, látod, már kész is!" Köszönöm a szép szót, nagyon jól tudom, hogy milyen dolog ez, ugyanis velem történik az egész, ne tessék nekem megmondani, hogy mit érezzek közben és mit ne, én pontosan fogom érezni azt, amit nekem okoznak a fene nagy nyugtatgatások közepette! (Na mindegy, nőjön csak ki végre a fogam, nektek sem lesz ez az egész ilyen kéjutazás! Tudom, hogy nyertes fogakkal együtt sem leszek, de ilyen második helyezettet még nem láttatok, arra esküszöm!)

Jól van, ez is megvolt - tényleg nem volt olyan szörnyű, a nyúzás például valószínűleg sokkal rosszabb lehet -, nem is erről akartam most írni, hanem az Ördögről.

Ördög utánam született - amúgy mindegyik utánam született, mivel én voltam az első, ezek nem is tudják, hogy egyedül én tudom, hogyan jöttek a világra, de mindegy, az ember ne várjon tiszteletet ezektől a mai taknyosoktól -, szóval, mondom utánam született, talán negyediknek, nem emlékszem pontosan, de a gazdi felírta, ha valakit érdekel utána nézhet.

Kis szénfekete szuka ez az Ördög és nagyon nagyra van magával. (Most nem azért mondom, de én is szuka vagyok, csakhogy én fehér, ami sokkal izgibb, és nekem is van olyan szép tartásom, mint neki, legfeljebb én kicsit kisebb vagyok, mert elsőnek jöttem a világra, és a mama még nem tudta pontosan, hogyan is kell csinálni és mekkorára. Na mindegy!) Szóval mondom, pöffeszkedő, kötekedő, kekk kölyök volt ez az Ördög, - ezért is nevezte el a gazdi Ördögnek -, állandóan csak a csibészségen járt az esze, természetesen minket is folyton belerángatva a disznóságokba, aztán persze mindig ő úszta meg a büntetést a legolcsóbban.

És mégis, volt abban valami, hogy ő volt a bandavezér. Valahogy sűrűbbek, izgalmasabbak voltak a napok, meg az is olyan szép volt - legalább látni! -, ahogy fittyet hányt a gazdinak, megmutatva, hogy egyáltalán nem kell első szóra ugrani, ha hív, hogy lehet ellenszegülni, visszakapni a kezéhez, szóval olyan igazi kutya volt ez az Ördög, nem csak amolyan kutyakölyök, mint mi.

Ahogy mozdult, mi máris mentünk utána. Ösztönösen, szinte akarattalanul. Mentünk volna persze nélküle is, de valahogy mindig ő volt elöl. És minden napra kitalált valami újat. Emlékszem például, mikor először fedezte fel a kitett cserepeket, hogy abban mennyivel jobb a föld, mint az udvar pora. A egészben az volt a fura, hogy mire valamit utánacsináltunk, ő már régen más után járt. Állandóan le voltunk maradva. Ez az igazság.

Erre az állatorvos azt mondja: "Jó, akkor őt viszem."

Az egész alom döbbenten és némán figyelt, még nekem sem jutott az eszembe semmi. Mi az, hogy "őt viszem"? Hogyhogy viszi?! És hová? Mi itt vagyunk tízen, kutyakölykök, mióta a világ világ, most mit akar ezzel a "viszemmel" ez a kétlábú? Csak úgy a hóna alá kapja az Ördögöt és elmegy?

Szegény botor fiú! Gondolja, hogy ezt az Ördög csak úgy hagyja? Meg a gazdi is? Feszülten figyeltem, mi fog történni, de semmi sem történt. A doktor barátnője ölbe vette az Ördögöt - ezt nőknek eddig is hagyta, csak a fiúknak nem -, barátságosan elköszöntek, beültek az autóba és elmentek.

A két gazdi meg az anyu hosszasan néztek utána. Én is oda akartam menni, de visszaküldtek és az Ördög nélkül engedelmeskedni kellett. (Próbálták volna csak visszaküldeni az Ördögöt!) Aztán mindenki nagyon bánatos volt sokáig. Mi is.

- Látod, tényleg elpilledtek az oltás után - mondta a szakállas gazdi. Pilledtünk ám a fenét. Egyszerűen csak elképzelni sem tudtuk, hogyan lesz ezután az Ördög nélkül.

Csak heverésztünk ott szanaszét az esti füvön és azon töprengtünk, hogy ezek után fölkel-e még egyáltalán a Nap…

(folyt.köv.)

Az előző rész (ITT) olvasható!