Hát kérem. A fagylaltról a legfontosabb tudnivaló, hogy óriási és feszt nyalogatni kell. De nem ám akár hogyan, hanem mindig alulról felfelé. (Mert fordítva, azaz felülről lefelé – hát olyanról még nem hallott az ember kutyája!)

A fagylalt mindig más színű, de mégis mindig ugyan olyan a szaga és az íze. Mert az igazi nyalnivalónak mindig igazi gazdi–íze van és igazi gazdi–szaga van, különben nem is érdekes az egész. Persze más fagylaltokba is bele lehet nyalni, de minek: élvezni csak a gazdi-szagú és gazdi-ízű fagylaltot lehet, nem is értem azokat a kutyakölköket, akiknek nincs gazdijuk, hogy jut nekik fagyi?

Na, most a fagyiban az is jó, hogy mindig odajön az ember kutyájához, szépen, méghozzá általában hívás nélkül. Na jó, jó, nem mondom, abban is van némi kéj, ha mi cserkésszük be a fagyit, orvul, hátulról nyalva bele, de az igazi mégis csak az, ha mi szépen hasalunk a vackunkon, a fagyi meg csak úgy odajön: na, nyajjá’! És akkor a kiskutya nyal, nyal, ahogy csak bír.

Szóval – már mondtam ugyan, de nem győzöm eléggé hangsúlyozni: nyalni csak lentről felfelé lehet! – a nyalakodás iránya adott, ám hogy hol kezdjük, az már teljesen szabadon választott dolog. Általában ott, ahol érjük. Mert az első nyalintás a legigazibb! Amikor az ember kutyája összeszedi a bátorságát, kinyújtja azt a kis nyelvét, kicsit hunyorít – az nagyon fontos ám! –, aztán zsupsz, bele a közepébe. Ahol érem! Jó hosszan, kis nyeffenéssel a végén, ahogy a nyelv elválik attól a marha nagy fagyitól és egy nagyon rövid időre visszakerül a szájba.

De csak egy pillanatra ám, mert első számú főszabály – a fentieken túl –, hogy a nyalakodást sosem szabad egy pillanatra sem abbahagyni, mivel könnyen előfordulhat, hogy elmarad a folytatás. Akkor pedig aztán hiába sírsz, hiába nyüszögsz, csak várhatod, hogy mikor kapsz újra lehetőséget.

Ez is olyan, mint a kaja: azt is addig kell enni, amíg előtted van. Akad néhány léha kutyakölyök, aki abbahagyja az evést, csak mert már jól lakott. Piha! Aztán csak csodálkoznak, ha majd jól lemaradnak a fejlődésben. (Jó, jó, most még majd’ kétszer nagyobbak nálam, de azért ne tessék azt hinni, hogy ez mindig így is marad!) Én például addig eszem, míg van a tálon, vagy míg teljesen félre nem lökdösnek a nagyobbak. Akkor aztán visítok egy kicsit, mire odajön az a gazdi-szagú nagy fagylalt és csinál nekem egy kis helyet, vagy félrepofozza a tolakodókat. (Persze nem engem, mert az nem ér.)

Ja! És hogy el ne felejtsem! A fagyiban az a legjobb, mikor megsimogat, átölel, felemel és azt mondja: „Jól van kis Genya, na egyél egy kis gazdit!” És akkor lehet nekilátni, ahogy már mondtam, mindig lentről felfelé...

(folyt.köv.)

Az előző rész (ITT) olvasható!