Új Auróra...

Hajnali fél ötkor aztán a fehérek vezetésével az egész csapat megindult a főépület ellen. Elöl Genya II., aki rövid, vakkantás szerű hangokkal utasította a többieket. Összeszokott csapat volt, kiváló helyismerettel.

A behatolás csak pár pillanatot vett igénybe. Mint előre számítani lehetett rá, ellenállással sehol nem találkoztak, a bentiek még az igazak álmát aludták, mitől sem tartva. A meglepetés tökéletesen sikerült.

Ahogy bejutottak az épületbe, azonnal szét is oszoltak. Könnyen mozogtak, már jól kiismerték magukat a hatalmas bútorokkal zsúfolt előtérben: ketten jobbra, az irodák felé, ketten a volt hálóhelyiség irányába, ismét kettő a télikertbe, a többi előre, tovább, a konyhához: először élelmet kerestek, valami meleget. Hiába, hosszú volt az éjszaka a csillagok hideg fénye alatt és igazán unták már az előző napról megmaradt hideg kosztot.

Most végre bent vannak, a legendák, a szóbeszédek ígéretes földjén, ahonnan eddig seprűvel kergették ki őket az Urak, ahányszor csak beóvakodtak. Épp eleget szoptak az utóbbi hetekben, most már az egészet akarták, megalkuvás nélkül, úgy, ahogy nekik tetszik, engedélyek és önkényes „leosztások” nélkül.

Igaz, ez nem a nyomor lázadása volt, mint ‘17-ben, nem az elkeseredésé, de azért itt is az elnyomás ellen állt fel a lázadók csapata, itt is az érthetetlen, önkény, a megmagyarázhatatlan szigor, az állandó tiltás volt a lázadás igazi célpontja és mindaz, amiben ezek testet öltött: maga a palota!

Oda akartak rondítani, ahol eddig az urak és úri kisasszonyok sétálgattak peckesen pöffeszkedve, ahová nekik belépni sem volt szabad, honnan akkor is ki voltak tiltva, mikor legalább eleinte, éjszakára még bebocsájtották őket a nagy közös, bűzös hálóterembe.

Elég volt! Most majd megmutatjuk! Vége a csillogó, lakkozott hajópadlóknak, kényes szőnyegeknek, nagy, vastag bútorkárpitoknak. Vége a kijelölt helyeknek, a kislapátnak, életük közös gödörbe temetett lenyomatainak: éljen a szabadság! Éljen minden, bárhol elvégezhető kis- és nagy dolog, a kötelmek, a szigor, a gátak és tilalmak vége: miénk a világ, birtokunkba vesszük!

Izgatott rohangálás kezdődött, mindegyik azt kereste, hová is vizelhetne hirtelen, mert szinte egyszerre jött rájuk a nagy izgalomban. A nagy fehér a szőnyeg mellett talált helyet magának – hiába, még működtek a reflex-ek, mégse a szőnyegre –, de Genya felfedezte a főnök kedvenc ivóedényét és neki már nem voltak gátlásai. Bele a közepébe! Adj neki! Előbb teleeresztette, aztán kiborította az egészet: hadd folyjék szét azon a kényes-fényes padlón. Nesze nektek, törölgessetek!

„Bitangok, ezt akartátok?!” – kelt életre Bíró régi plakátja.

Egészen megmámorosodtak a rájuk tört lehetőségtől. Már nem volt elég a helyiség birtoklása, az urakat keresték, a gazdát. Nekik is tudniuk kell: mostantól új rend veszi kezdetét, az ő hatalmuk, az ő világuk, az ő rendjük: a bárhová szabad kakálás, a bárhová szabad pisilés, a bármit szabadon szétrághatás ideje jött el itt hajnalban – maga a korlátlan szabadság.

A történet prózai rövidséggel: a kiskutyák az első kint töltött éjszakát követő hajnalban berohantak a házba, és összekakálták a verandát.

(folyt.köv.)

Az első rész ITT a második rész ITT olvasható!