Nemrég egy általam nagyra becsült személy azt mondta nekem, hogy minden népnek szüksége van vezetőre, akire felnézhet. Olyan irányítóra, akit tisztel és megbízik értékítéletében. Beszélgetőpartnerem a művészberkekben tapasztaltakra utalt és kiemelte, szép magyar nyelvünk mennyire kifejezéstelen, ha azt nézzük, a ’művész’ szót egyaránt rárakja az érdemeivel bizonyított tehetségre és a népszerűséghajhász, sikerorientált celebre. Ha jobban belegondolunk, a mai magyar szórakoztatóipar hemzseg az álművészektől, akik ugyan semmi maradandót, értékeset nem tettek le az asztalra, de a média – felnagyítva különcségeiket – sztárolja őket.

A közízlés rombolására tökéletesen alkalmas, ha egy valóságshow „hős” feltűnik a színpadon és énekelni, táncolni kezd, esetleg elkezdi osztani az észt pl. politikával kapcsolatosan. Nem hiteles az előadás, mert olyan személy, aki külcsínnel és nem belbeccsel tűnt ki a tömegből. Sértő a celebek sztárolása azokkal a valódi művészemberrel szemben, akik életüket tették fel a közönség értékes szórakoztatására. Amikor egy előadó színpadra lép, tudatában kell lennie annak, hogy a felhőtlen 1-2 órás kikapcsolódás mellett a publikum több vár tőle: egyfajta muníciót, melyekből a hétköznapokban is meríteni tud.

A legtöbbször az egoista életszemlélettel van a gond; az egyén önmagára való koncentrálása akadályozza a közösség, ill. a közönség szolgálatában. Művész és művész közötti különbséget az határozza meg, hogy ki mennyire tud alázatos lenni nemcsak a művészettel, de minden emberrel, legfőképp pedig Istennel szemben. A keresztény életfelfogással rendelkező ismert emberek sokkal toleránsabbak mások gyengeségeivel szemben és tudják, kinek tartoznak köszönettel talentumukért. Az öncélú művészet lapos és üres, tartalom nélkül. Hogy is lehetne értékeset adni a nagyérdeműnek, ha az, amit képvisel, lélektelen.

Gyakori manapság, hogy magyar zenéből merítenek a mulatós műfaj képviselői. Átdolgozzák, mixelik és olyasmit kreálnak egy-egy közkedvelt melódiából, hogy rá sem ismerni. Semmi köze többé az értékhez, mert kiveszik belőle a lényeget: a mondanivalót! Az úgynevezett mulattató sztárok fellépésről fellépésre hurcolják magukkal a magyar slágereket, melyek kivetkőzött formában kerülnek a közönség elé. S Mint ilyen, már teljesen más jelentéssel bír…

Visszatérve a bevezetőben elmondottakra: minden nemzetnek szüksége van vezetőkre. Nemcsak politikai, de kulturális értelemben is, akik irányt mutatnak, értéket képviselnek. Olyan személyiségekre, akikre felnézhet az egyszerű polgár. A minta fontos, mert az emberek gyakran mennek a tömeg után, egyéni véleményüket félretéve mondván, ez most trendi, ez most a divat. Ha pl. a közízlést sokszor roncsoló mulattató műfajban jeleskedőkre gondolunk, akik teltházas koncerteket adnak, évente új lemezzel rukkolnak elő, celeb módjára élik világukat maguk szabta feltételek mellett, nem várható, hogy a pénzorientáltságon kívül mást is közvetítsenek a rajongók felé, mint milyen „dögös ez csaj”, „milyen menő ez a csávó”. A ruha, a stílus fontosabbá vált, mint a gondolat, a kimondott szó, mely erősen megfogyatkozott.

Ellentmondás, míg az egyik részünk tényleg az értéktelenségnek hódol, a másik felünk kimondatlanul is vágyik az értékekre. Ez az a helyzet, amikor nem tudjuk, mit is akarunk. Népszerűséget? Gazdagságot? Elismertséget? … Vagy egyszerűen csak emberi melegséget, törődést és sok-sok szeretetet.

Érdemes elgondolkodni ízlésünket illetően és feltenni a kérdést: Tényleg, milyen zenét is kedvelek? Mi az én stílusom? Ki érdemli meg a tiszteletemet? Mit is akarok? És a legfontosabb: milyen maradandó értéket nyújt számomra – művészete által – rajongásom tárgya?