Március 21-én az Akvárium klub NagyHalljában, Ivan and the Parazol teltházas koncertet adott. Vendégüknek Bródy Jánost hozták el, előzenekarnak pedig a Fran Palermo-t lehetett meghallgatni.
Ez nem egy kritika, hanem inkább az emberek kezdetleges megfigyelésének vázlata. Hogyan viselkedünk egy koncerten, vagyis ezen a koncerten hogyan viselkedtek az emberek? S az előadó, aki éppen a színpadon áll, mennyire tudatosan használja a készségeit, a varázsát, a hatalmát a közönsége felett? Mennyire is irányította ezt a koncertet a tudat?
Természetesen amellett, hogy kik is alkotják a bandát.

2010-ben alakultak Budapesten. Vitáris Iván, ének, Balla Máté és Tarnai János, (basszus)gitár, Beke István, billentyűk, és Simon Bálint a doboknál létezik a Parazolban. Általános jellemzésük összevetve az, hogy kortársmódra játszanak klasszikus rockzenét. Fiatalok, és a zene a mindenük – olyan alázat és maximalizmus van bennük, hogy pár ember igazán példát vehetne tőlük. Nem úgy állnak ki a színpadra, hogy „majd lesz valahogyan”, hanem kétszázhúsz százalékosan égnek úgy, hogy nem lépik át azt a bizonyos határt, nem lesz túl kevés és nem lesz túl sok a jelenlétük, hanem egy tökéletesen elmondható és érezhető egyensúlyt alkotnak. Ebben nagy példakép lehetnének a mostani tizenéveseknek: csinálni és csinálni, de nem magától értetődően, félvállról, hogy „kit érdekel a végeredmény meg a köztes állapotok, a visszhangról nem is beszélve”, hanem teljes odaadással és szívből kipréselik magukból azt, ami bennük van, de még azt is, ami nincs. S hogy miért? Mert ők tudják, pontosan tudják, hogy nem a megjátszott műanyagra van szükség az embereknek, hanem a valódira, ami lehet, hogy hemzseg a hibáktól, de amíg vállalod és odateszed mindenfajta szégyenérzet nélkül önmagadat a többiek elé, addig nem lesz gond. A bátorság, bizalmat és tiszteletet eredményezz. Arról nem is beszélve, hogy aki bátor, az hatalmat szerezz, csúnyán kifejezve, az emberek felett. És valahogy egészen pontosan ezeket lehetett érezni a koncert közben, abban a másfél-két órában, amíg zajlott: a százszázalékos, belülről jövő, mégis precíz és megtervezett tudatosságot. Képben vannak mindennel, de mégis úgy alakítják a képsorokat, a jeleneteket, a történéseket, mintha minden a lehető legtermészetesebb lenne, mintha minden úgy és akkor történne, amikor annak éppen történnie kell. Egy tánckoreográfiához tudnám hasonlítani most őket: megvannak a lépések, be van tanulva minden, hiszen előtte éjjel-nappal ezen dolgoztak, mégis amikor elkezd táncolni az illető, akkor nem a kínt meg az összevisszaságot látod, hanem a zene – mozgás – gondolatok háromszögét. Mert ott vannak. Jelenlét. Brutális módon eggyé olvadsz a kifejezőeszközöddel, mert ez nem más, mint mások szórakoztatásának és valódi önmagad kimutatásának eszközének közös egyvelege. Minek álarc, amikor az már úgy sem divat, csupán a félelem meg a megszokás nem engedi néha elengedni, s így már-már észrevétlenül is újból és újból egy szerep mögé bújunk? Csak engedd el magad., mit számít, ha őrültnek néznek? Hiszen az vagy!, mintha ezt üzennék az IvanandTheParazol tagjai, ahogyan a régi nagyok is üzenték a rockandroll és rock együttesei közül. A jelent ötvözik a múlt kitartó és csodás részével. A 60-70es évekbeli 21század.

S igazából, ha szeretsz valamit, ha valaminek teljesen, cenzúrátlanul odaadod magad, akkor a külvilág eltűnik, mindenre szürke fátyol hull, és csak te leszel ott, senki más. Ha valamit tényleg szeretsz, azt kőkeményen meg is mutatod. Ösztönből jövően csinálod minden egyes másodpercben.
Ugye, neked is volt már ilyen hasonló élményed az életedben, amiről így vagy úgy, de tudnál mesélni?

A KisHallt kinőve, a NagyHallban volt megtartva a koncert. Teltház. Zsúfolásig megtelt terem, egyszerre mozgó, sikító, üvöltő, táncoló, felszabadult emberrel. Az emberek többnyire hozták ugyanazt a nem-gondolkodós-őrült-vagyok-és-csak-jól-érzem-magam stílust, ami a színpadon állóktól átjött, nyugodtsággal, letisztultsággal fűszerezve meg az egészet. Míg Magashegyin egyből jön a befhallucinált-jól-vagyok-csak-lebegek állapot, itt azért kattognak a gondolatok az elején, mégis... intellektuálisan lebegsz az erőtől duzzadó pokoltornácán? Jelen esetben, ez jót jelent. Tényleg. Bár az az önfeledt, és egészen biztos, két-három pohár alkohol mámorában történő felszabadultság nagy számban inkább csak a tizenéves lányokra volt jellemző, akik így ugrabugráltak minden egyes zenére, ami csak gyors tempójú volt: átugrálták és üvöltötték hangosan a NagyHall baloldalán lévő üres teret. Szenzációs szabadság érzete by tizennégy - tizenhat évesektől?  E lányok mellett a közönség összetétele igencsak vegyesnek számított: párokat, haverokat, barátnőket, idősebbeket, kisebb vegyes társaságokat lehetett látni. A kicsit idősebbek talán Bródy János miatt (is) jöttek, mindenesetre meglepő, hogy még az orbitálisan nagyon fiatalok is együtt őrjöngtek igazi, vérbeli, őszinte boldogsággal, amikor épp a színpadra lépett, vagy akár amikor énekelt. Bródy János 1946. április ötödikén született, félig német és félig zsidó családban, s elég szép életet-karriert befutva: Kossuth-, és Liszt Ferenc-díjas magyar énekes, gitáros, zeneszerző, és nem utolsósorban dalszövegíró. A beat-zene sokat köszönhet neki, főleg azt, hogy e műfajban a magyar nyelvűség elfogadhatóvá vált. S ha már BEAT. A hatvanas évekbeli rock-zenészek munkásságára is nagy hatással volt, (az irodalmon kívül), ahogy jelenleg is, közéjük tartozik például az Ivan and the Parazol. Legalábbis, ezt mondják. S bár nem jelent meg se Kerouac, se Ginsberg, se Orlovsky, de még csak Burroughs szelleme sem előttem, mégis le voltam nyűgözve. Kíváncsiságtól túlfűtve mentem oda aznap este az Akváriumba: kíváncsiság volt a tetőfokon, tehát igazából nem vártam semmit sem, s a MÜPÁban levő alternatív estről (Pegazusok nem léteznek, Európa Kiadó, Hodworks Társulat) siettem át a koncertre, így mondhatni a feltöltődéses alapozás megtörtént, s ez az alapozás elég könnyen összepasszolt, összecsiszolódott, kiegészítve egymást a fellépő fiúkkal. Meg mondjuk az is a segítségemre lehetett, hogy két napig, kisebb megszakításokkal, Parazol szólt a laptopomból teljes hangerőn. Igen. Kölcsönös kapcsolat jött létre március 21-én, s talán ez a legnagyobb (pozitív) meglepetés az egészben a számomra. Szép volt, srácok! 

A szövegeik angol nyelvűek. Nem csak a hazai, de a nemzetközi karrierről is tudnának már beszélni. Rengeteg koncert, interjú van a hátuk mögött. Mick Jaggernek is nevezik az énekest, az egész együttest pedig a BEAT és a ROCKANDROLL hangulatának, életérzésének bűvkörébe sorolják be. Menj el, nézd meg őket, aztán dönts te, mennyire van igazuk, akik ezt mondják róluk! 

Meg kell vallanom, hogy nekem a "Mama, Don't you recognize Ivan & The Parazol?" albumok sokkal, de sokkal jobban bejön, mint a mostani "Mode Bizarre" címet viselő cédéjük. Mintha az elsőben jobban benne lenne a spiritusz a rockandroll felé. A "mode" kicsit erőltetettebb, monotonabbnak tűnik nekem, a "mamát" például megunhatatlanul meghallgatom akár tízszer egymás után, és semmi negatív érzés nem szól közbe, csak a létezés. Az együttes szava a LÉTEZÉS.

Megbántam, hogy elmentem? Nem.
A kíváncsiság megmaradt feléjük? Igen, főleg az, hogy mennyire maradnak ilyenek, akik öntudatosan, mégis ösztönből irányítják az egész zenéjüket és közönségüket. Az irány jó, tetszik, és csak drukkolni tudok nekik. (S alig várom a következő cédéjüket).
Legközelebb? Egészen biztosan lesz még legközelebb, hogy bulizom egyet még rájuk.

A koncert? 10/8,7