A magyar filmgyártás a 2000-es évekre nyugodtan kijelenthető, hogy eljutott a magyar foci szintjére, miszerint már csak a múltat tudjuk dicsőíteni, ha már a jelen oly sivárnak tűnik. Természetesen voltak ritka kivételek, mint például Antal Nimród Kontrollja vagy hellyel-közzel ide sorolható Árpa Attila Argója, melyek magyar közegben, a magyar realitást kifordítva, illetve meglovagolva is működtek, ám a filmek többsége sem a közönség, sem a kritikusok körében nem aratott osztatlan sikert.

A Magyar Nemzeti Filmalap felállítása óta már kétszer meggondolja az állam, hogy mely filmötleteket támogat, és amennyire félő volt, hogy ez drasztikusan visszaszorítja a kreatív filmgyártást, olyannyira tűnik immáron távoli fenyegetésnek. Tény, hogy kevesebb film készült el az elmúlt években, de ezzel együtt vitathatatlan, hogy a minőség színvonala fokozatosan emelkedik, amire a Liza, a rókatündér című film egy ékes példa.

Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmjének a kezdeti visszajelzések alapján, mondhatni itthoni viszonylatban egyedülálló módon, mind a kritikusok, mind a nézőközönség szívébe sikerült belopnia magát – sőt, legújabban már a portói filmfesztivál fődíját is elnyerte. Ez a siker leginkább annak köszönhető, hogy a rendező sikeresen lavírozott a fekete humorú mese – mert pár szóban leginkább így lehetne bekategorizálni ezt az alkotást – lankás tájain, és hűen kitartott a meghatározott csapásirány mellett.

Ha figyelembe vesszük az eddig magyar filmeket, akkor Ujjnak sikerült a nyelvi humort és a látványvilágot is egy új szintre emelnie. Ujj bátran nyúlt a japán nyelvhez és a japán kultúrához (és nem riadt vissza a feliratozástól sem, amit pedig köztudottan nehezen visel a magyar mozinézők többsége), amit zökkenőmentesen illesztett bele a történetmesélés folyamába – nincs semmi erőltetettség a kultúrák összeütköztetésében, ami megkönnyíti a nézőnek az elmerülést a film fura világában.

A fura talán nem is a legjobb szó rá, hanem a kulcsszó valóban a mesében, és ezzel együtt a műfaj velejáróiban rejlik: a sokat sejtető Csudapesten játszódik a történet, ahol a legnépszerűbb gyorsétterem-lánc a Mekkburger, ami az egyszerű, de nagyszerű elvből kifolyólag a McDonalds és a Burger King fiktív egyesítéséből született meg. A főhősnő, az ápolónőt alakító Balsai Móni, 30. születésnapjára nem kíván mást, csak hogy rátaláljon az igaz szerelem. Miután az általa gondozott idős nő elhuny, megörökli annak lakását, és ezzel együtt megnyílik előtte a világ, amire addig nem túl sok rálátása volt.

Hiába 30 éves a főszereplőnk, viselkedésében és tudatlanságában leginkább egy, az első nagy szerelemre váró tinire hasonlít, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy feltűnjön az ellenkező nemnek. Liza feltűnési viszketegsége és megfelelési kényszere pedig számtalan olyan jelenetet produkál, ami legalább egy mosolyt kicsal a nézőből.

Balsai Móni mellett ki kell emelni David Sakurait, aki Tomy Tanit, egy elhunyt, fiktív japán énekes szellemét alakítja. Ő az igazi zsákba macskája a filmnek, akit sokáig nem is tud hova besorolni a néző: bohókásnak bohókás, de mégis van egy sötét oldala, amit a film végére Lizával együtt megismer a néző. Örvendetes látni a Balsai és Sakurai közötti remek összhangot a vásznon, de Bede Fazekas Szabolcs sem lóg ki a sorból.

Ujj esetlen, ámde szerethető karaktereket keltett életre egy egyedi hangulatú történetvilágban, aminek megteremtéséből szervesen kiveszi a részét a japán és a finn zene is. Tekintve, hogy Ujjnak ez az első nagyjátékfilm rendezése, igazán tiszteletreméltó, hogy nem riadt vissza egy kihívásokkal teli történet elmesélésétől, és végül egy roppant szórakoztató, és a portói sikert követően kijelenthető, hogy nemzetközi porondon is helyét megálló filmmel sikerült megajándékoznia a magyar nézőket.

A néző pedig egy ilyen szórakoztató ajándék után boldogan állhat fel a székből és köszönheti meg az élményt.

Verdikt: 8/10