A 2015-ös Oscar-díjon négy díjat bezsebelve egyszerűen tarolt. Színpompás szereplőgárda, kitűnő forgatókönyv, és egy olyan rendező, Alejandro González Inárritu, akinek hiába volt ez az első vígjátéka, de kimondhatjuk, hogy remekül megoldotta, hogy ne egy sablonos filmet készítsen.
Hogy miről is van szó? A Birdmanről fogok elmélkedni kicsit.

(a baloldali képen: Emma Stone) 

Adott egy film, amiről hiába hallottam csupa jókat, és hiába kapott díjakat, és hiába bennem volt a megjelenése óta, hogy megnézem végre, az elmélet nem egyenlő a gyakorlattal ebből is látni, csak nem néztem meg. Tegnap estig. Akkor is szembejött velem Kovács Patrícia (színésznő) posztja, ne is kérdezzétek hogyan, egyszerűen fogta magát és megjelent, s azon kaptam magam, hogy épp a Birdman kiírását olvasom. Idézem: „Sokszor megkérdezik tőlem, hogy a színházat vagy a filmet szeretem-e jobban. Eddig mindig csak körülményes válaszokat adtam, mert nehéz volt megfogalmaznom, hogy miért is nem tudok választani a két világ között. Mostantól röviden annyit fogok mondani, hogy: Birdman. Minden benne van. A színház varázsa egy tökéletes filmben.” Filmet szerettem volna nézni, s már olyan reménytelen helyzet volt, hogy majdnem a Szürke Ötven Árnyalatára cuppantam rá, de aztán hál isten Jahve sem engedte, mivel kiderült, hogy teljesen mást töltött le ezzel a címmel, így azonnal ment a szemétbe, majd elindítottam a Birdman-t. Nem bántam meg. Vagyis azt, hogy „mi ez a fos”, azt semmiképp sem mondtam se az elején, se a közepén, és se a végén, ami lássuk be, eléggé jó pont. Jól meg van írva, a rendezés is tök jó, s egyik színész láttán sincs kérdőjel bennem, hogy őt most pont nem kellett volna. Azt szeretem, amikor egy színészen nem azt látom, hogy színészkedik, hogy éppen eljátssza a szerepet, és hogy az egész, amit mondd egy betanult szöveg, amúgy meg ő teljesen más – az a jó színész, akire bármilyen szerepet húzol is rá, ő olyanná válik, amilyen a szerepe. Átlényegül, és hitelessé teszi annak ellenére, hogy a saját otthonában lehet elmondja mindennek, de amíg a kamera forog, addig nem egy színészt látsz, hanem a valóságnak egy jelenét. Mintha tényleg róla szólna. Igen is adja át az érzéseit, a gondolatait, élje bele magát, és mutassa meg, hogy milyen is az a karakter teljes valójában, amit éppen magára húz. Emma Stone volt a kedvencem. Ő játssza Sam-et, Riggan Thomson (Michael Keaton) lányát, akinek drogproblémái voltak, viszont most már tiszta. Oké belátom, ez kicsit klisé, de minden klisében van valóság is, hiszen a filmes szakmában már ki nem füvezik? A fiatalok cigarettát szívnak, és nem lesz tőle semmi bajuk addig, amíg nem szoksz rá a keményebbre. Minden második amerikai film vagy sorozat ezt mutatja: nem kell messzire menni, csak gondoljunk a „Nancy ül a fűben” című sorozatra. De eltértem a témától.

Birdman. A madárember. A film főszereplője, akit ugye Michael Keaton játszik. Annyira érezni lehet rajta, hogy volt, hogy küzdött a szerep és önmaga között: hogy mennyit is engedjen az egyikből és a másikból ahhoz, hogy ne legyen együtt teljes káosz. S pont ez az ő lényege. A megmutatás, hogy még él, az összezavarodottság, a belebolondulás, önmaga elleni küzdése a Madárember énjével… Amikor (spoiler!) a tetőn van és leugrik és elrepül egészen a színházig, ahol besétál az ajtón, majd utána megy egy taxisofőr, hogy „nem fizetett”, az nekem az egyik kedvenc részem. Mert a néző önmagában is viaskodik a jelenet közben a józan ész és a lehetetlen között, hogy melyik felé hajoljon. Tudod, hogy belebolondult, tudod, hogy képtelenség, hogy repüljön, hacsak nem scifi, de közben pedig megnyugszol valamilyen szinten, és gyönyörködsz abban, amit látsz, mert végre a főszereplő, Riggan Thompson is megtalálta az utat saját magához. Amikor a végén élesben lelövi magát a színpadon, akkor ezt vártad. Ennek kellett történnie ahhoz, hogy hiteles legyen. Bár a Fekete hattyúkban is végül hasonló a vég, de ez akkor nem is jutott eszembe, csak most, akkor is teljesen más a kettő, bár pszichológia szempontjából ez a két mozifilm mindent vitt. Olyan szép önismereti lépcsőkön megy végig a film, hogy öröm nézni: a színészekkel fejlődsz te is. Nem gondolkodsz, hogy vajon mi fog most történni, egyszerűen csak ott vagy és nézed. Nem lep meg, hogy aztán mégis meglepjen. Ahhoz képest, hogy elvileg 30 nap alatt készült csak a film, ahhoz képest le a kalappal. Volt, hogy 15 oldali dialógust mondtak el, amíg a rendező azt mondta, hogy „ennyi”. A színészek a forgatás közben saját díjakat osztottak szét, Emma Stone toronymagasan megnyerte a bakizási versenyest. Zach Galifianakis (Jake) volt az, aki a legkevesebb hibát vétette el, mind szövegben, mind mozdulatban. (Lehet megtudni egy port.hu-s interjúból).

Edward Nortontól is konkrétan elhiszem, hogy ilyen, mint amit játszik. Imádom azt a párbeszédet, amikor Emma Stone-nal a tetőn vannak, és Emma vagyis Sam felteszi a kérdést, hogy: „Felelsz vagy mersz?”, mire Mike, „felelek”, „unalmas”, mire Mike azt válaszolja erre lehajtott fejjel és eltöprengő hangon, hogy „az őszinteség sosem unalmas”. Ott egy játék változik át. Norton egy olyan személyt játszik, akinek úgy tűnik nincsenek határai, félelmei, aki őszintének mutatja magát, talán még őszintének is látja magát, hogy minden tette úgy jó,ahogy van, közben pedig befelé forduló, és ahogy többször mondja, „a színpadon mindent megtehetek, ott én vagyok” – a valóságban olybá’ tűnik, nem meri önmagát felvállalni, spontánnak mondta azt, amikor kérdőre vonták, miért más történetét mondta a riporternek. Úgy csinál, mintha mindenkit kiismerne egy másodperc alatt. Ő egy fordított szerepkörben él: a valóságban más és más álarcot húz, a színpadon pedig önmaga.

És így el is jutottunk arra, hogy röviden összefoglaljam miről is szól a film. De inkább bemásolom a port.hu-s ajánlót, mert másképp meg tudnám fogalmazni röviden az ajánlót, de az a lényeg, amit ők írtak: „Sztárnak lenni nehéz. Korosodó sztárnak még nehezebb. De a legnehezebb annak, aki valaha sztár volt, és most újra vissza szeretne jutni a reflektorfénybe. A film főhőse, Riggan Thomson (Michael Keaton) valaha egy legendás képregényhőst alakított a mozikban - három részen át. Ám hiába szárnyalt akkor, azóta nem nagyon keresik, ő megöregedett, a szakma szélére sodródott, és most egyetlen utolsó rohammal próbálja visszahódítani magának a népszerűséget. Új, utolsó esélye a Broadwayra szólítja: egy színdarab írója, producere és persze főszereplője lesz. Ha tényleg lesz előadás. Ha ő még bírja erővel. A történet mindössze három nap alatt játszódik: ezalatt kell megküzdenie a családjával, a kollégáival, az ellenségeivel és a jóakaróival, a sorsával... és legfőképp a saját józan (?) eszével.”

A szereplők, és a stáb:
Michael Keaton - Riggan Thomson
Emma Stone - Sam
Edward Norton - Mike
Naomi Watts - Lesley
Andrea Riseborough - Laura
Zach Galifianakis - Jake
Amy Ryan - Sylvia
Merrit Wever - Annie
Alejandro G. I. - a rendező
a rendezővel együtt, Nicolás Giacobone és Armando Bo -  forgatókönyvíró
Antonio Sanchez - zeneszerző
Emmanuel Lubezki - operatőr

Van ebben a filmben valami, ami megfogja a nézőt. Színház a filmben. „Színház az egész világ”. Az ő közös jelenetük olyan, mintha egy tipikus házasság lenne a való életben is: attól függetlenül, hogy mi történt, még mindig szeretet és bizalom érződik kettőjük között.

Amikor Keaton pucéran végigmegy a tömeg között, és videózzák, fotózzák egészen addig, amíg el nem jut a színházig, hogy aztán a főpróbára érjen, ahol a kezével csinál úgy, mintha pisztoly lenne, az a jelenet annyira bemutatja a színházi életet: hogy bármi közbejöhet, mindent meg kell oldani, mert az előadásnak folytatódnia kell minden körülmények között. Minden körülmények között. Tébolyultan, egy szál fehérneműben, bárhogyan is, de sosem állhat le egy előadás.

Természetesen a végén, a darab sikeres lesz. A legfőbb kritika csodálatos írást ír róla. Riggan Thompson a kórházban fekve mégis elgondolkozik a kérdésen, hogy vajon tényleg ezt-e akarta, és ha igen, akkor miért is? Annyira benne maradt a régi sikerben, hogy elfelejtette élvezni az újat. Amíg nem engeded el a múltat, a jelen kész börtön lesz a számodra.

Ön még nem láttad? Nézze meg, és mondja el a véleményét róla! Vagy ha látta már, akkor ne tartsa magában, és írja meg véleményét!

Az én osztályzatom: 10 / 9,5-öt adtam volna, de nem tudok nem 10-et adni.