Palotai Boris Zöld dió című könyvének középpontjában Kati, a 17 éves, tehetséges, dacos, büszke, szeretetre éhes, út- és énkereső, cinizmussal és szarkazmussal felruházott szereplő található, aki egy felbomlott házasság követketményeit próbálja megemészteni, saját helyét és szerepét keresve a nagyvilágban, és mindezt a szocializmus derekán. Hősnőnket és gondolatvilágát legjobban talán Végh György szavaival tudnám a legjobban leírni: „Lásd be, hogy hibáztál; felnőttél, elfelejtettél játszani. Ezért nem vagy boldog, nem a gond miatt: a gyermekeknek is vannak gondjai. Lásd: én gyermek maradtam, hosszúnadrágos kamasz, értelen suhanc, akin megbotránkoznak a felnőttek, ha a szemükbe vágja az igazat – csak a gyermek mondhatja meg az igazat és némelyik költő –, kamasz vagyok és az is maradok még negyvenévesen, őszülő halántékkal is, ha élek, a szenvedés, kudarc nem törhet meg, ártatlan leszek akkor is. Lásd be: nem a társadalomban, ebben vagy abban az emberben van a hiba, hanem benned, egyedül benned, mert elfelejtettél játszani.”

Az írónő kamaszregénye 1968-ban jelent meg és nagy sikernek örvendett. Témája igencsak megragadta a figyelmem, és mondhatni órákig nem engedett távol magától. A lány első szám első személyben meséli el nehéz életének furcsa, és megdöbbentő fordulatait. Ami a szüleivel való kapcsolatát illeti, mondhatni, hogy az anyjával elég viharos a kapcsolata, az apjával pedig állóvíz. Annak ellenére, hogy az apja régen elhagyta őket, és új családot alapított, hősnőnk harag helyett jó viszonyban marad vele. Anyjával viszont, aki eltartja, és próbálja gondját viselni – habár nem igazán sikerül neki – problémákkal terhelt a kapcsolata, szavaiban pedig gyakran érezhető az irónia, a gúny, a szarkazmus: „Anya bedugja az ajtórésen a fejét. A hétfői fejét hordja. Hétfőtől ugyanis mindig új életet akar kezdeni.” Lelke mélyén azonban a család összetartó erejére vágyik, erre abban a pillanatban lehetünk figyelmesek, amikor a kamaszlány felháborodik barátaira, amiért kinevették őt, és nem vették észre, hogy mit is ábrázol igazán az általa készített festmény: „Ami belőlem van benne, ahhoz gőzük sincs! Hogy mi hárman? Apa, Anya és én együtt...s minden olyan egyszerű, magától értetődő...

Talán jogosan ítéli és gúnyolja édesanyját, ugyanis úgy érzi, hogy nem fordít elég figyelmet rá, együttélésük is csak látszólagos. Az anyát elsősorban az foglalkoztatja leginkább, hogyan találhatna új párt magának (a lány többször is megjegyzi, hogy anyja „akkor nevet ilyen magasan, ilyen csengőn...ilyen másképp”, amikor egy férfi közelébe kerül), másodsorban pedig a külseje, a sok foglalkoztatás miatt pedig néha bevásárolni is elfelejt („Üresek a polcok, anya állandóan harcban áll az alakjával.”) Az irónia eszköze ugyanakkor más szereplők esetében is észlelhető, például a tökéletesnek és mindenkinél ügyesebbnek tartott mostohatestvér esetében, ezáltal bizonyítván, hogy a kamaszkorral összefonódik egy kis rosszindulatúság is: „Sokért nem adnám, ha rajtakapnám Anikót, amint összebújik egy taggal, s kézgyötörgetés, térdnyomogatás közben a kvantumfizikáról liheg neki! Képes rá!

A kamasz, a serdülő lelki világának ábrázolása fontos és visszatérő témája a világirodalomnak. Palotai Boris kamaszlányának igencsak komoly nehézségekkel kell megküzdenie: családja szeme láttára hullik szét, és mintha ez nem lenne elég, a lánynak a hatvanas évek hazai erkölcsi kérdéseivel kell szembenéznie, és ezekben valahogyan állást foglalnia.

Palotai Boris Zöld diójában a bakfis, a nagylány és a női lét közti finom átmeneteket észlelhetjük. Kevesen tudnak ilyen lélekbemarkolóan ábrázolni egy vívódásokkal teli emberi sorsot, ahogyan az írónő teszi. A hadaró stílus, elharapott, félbehagyott mondatok és gondolatok teremtik meg a történet hangulatát, és élethűen ábrázolja a kamasz szeretetvágyát, vívódásait, lázadását, olyannyira, hogy az olvasóban sikeresen felébreszti az egykori kamaszt, vagy más esetben együttérez vele. Az olvasás folyamatában újraélhettem a kamaszkor viszontagságait, eszembe juttatta azokat a nemrég elmúlt időket, amikor az ember lánya még nehezen/rosszul fejezi ki magát, és az egyébként kis semmiségekből is pillanatok alatt nagy vitákat tud kreálni.

64 éves volt az írónő, amikor Zöld dióját kiadták. Hihetetlennek tűnhet, hogy valaki ennyi év elteltével is ilyen módon át tudja adni a kamaszkor lényegét, ugyanis könnyű belefeledkezni, könnyű azonosulni a főhősnővel, és hamar magával ragadhat története. A félbehagyott mondatok igencsak nagy szerepnek örvendenek, hiszen a keserű sorsot, a szomorú történeteket igazán viccessé, nevetségessé tehetik.

Ezek a történetek a széthulló család tragikus látványát, s ennek erkölcsi következményeit, de az életkeretek lazulásának jó néhány általánosabb lelki következményét is felvetik. A kamaszlány számára talán az a legfontosabb felismerés, hogy egyáltalán nem elengendő egymás mellett élnünk, meg is kellene ismernünk egymást a családi kötelékeken belül egyaránt, viszont ahhoz, hogy ezek az ismeretek hitelessé és szilárddá váljanak, őszintén számot kell vetnünk múltunkkal és önmagunkkal.

Hűen az egész történethez, a vége lezáratlan. Nem igazán derül ki, hogy mi és hogyan lesz tovább, az írónő a képzeletünkre bízza a történet végét. Egyes vélemények szerint, Palotai Boris írása egy olyan világot őriz magában, amely csak a „múlt embereihez” tartozik, és amely sok ilyen ember életének része volt. Azt gondolom, minden kornak szüksége van „csak a jelennek” írókra, csupán a „jelen” olvasói ne fogyjanak el!