Egy kedves barátom, Sárkány Sándor gondolatait szeretném átadni. Igazán sokat nem is kell róla mondanom, mert a gondolatai, melyek átfolynak olvasás közben az emberen, megnyugtatnak, és talán egy kicsit szebbé teszik ezt a világot. Mintha egy koszos, dohos, sötét szobának az ablakait nyitnánk meg, hogy beáradjon a fény. Sárkány Sándor polihisztor, festő, kelmefestő, faszobrász, író, és még ki tudja mi mindenhez ért. Amihez hozzá ér az arany lesz, és így van ez a gondolataival is, aranyat érnek ebben a világban.

Átadom neki a szót!

„Mostanában akarva-akaratlanul is, hibát, hibára halmozok. Pedig esküszöm, próbálok én jó lenni, de hiába jók a szándékaim, a végén mégis balul üt ki minden. Illetve nem egészen minden, mert azért lassan edződök ám, de vannak dolgok, amik előtt döbbenten állok, mint kisnyugdíjas a húsos-pult fényesre suvikszolt üveglapja előtt.
Szóval... az egyik, és egyben talán a legnagyobb hibám, vagy inkább főbűnöm az, hogy gondolkodom. Pedig ha erről a perverziómról képes lennék leszokni, állítom, sokkal könnyebb lehetne az életem.
Éppen a minap tettem mérlegre gyermekségemet, és csupa jó szándékkal felvértezett szüleimet, a kék kisdobos nyakkendőmet, majd vérszínű úttörőnyakkendőmet is, és a rendszert, amibe akarva-akaratlanul, de mégiscsak valahogy belecsöppentem. 
Megdöbbentett már a gondolat is, micsoda egy fertőben kellett nekem felnőnöm, felnőtté válnom, a társadalom hasznos tagjává lennem.
Fertőzött körülmények között egészséges szemlélettel beleélni a világba, valamiféle bűvészmutatvánnyal egyenértékű dolog lehet, ezért aztán nagyon úgy néz ki a dolog, hogy a magam hatvanegy évével, nekem is valamiféle technikai selejtnek kellene lennem.
Ugye mondtam, hogy gondolkodni veszélyes? Ha elkezdem, ilyen és hasonló megállapításra kellene jutnom. 
Csakhogy nekem az Úristenért sem sikerül erre a végkövetkeztetésre jutni, mert sokkal jobban megszerettem magam annál, hogy ilyesmivel ostorozzam magam!
Értékes embernek tartom magam annak ellenére, hogy kétszer is beszálltam a rendszer játékába, és engedtem, hogy nyakkendőt kössenek a fehér ingemre. 
Pedig most mekkora sikk lenne ha bizonyítani tudnám, hogy én már akkor is tudatos voltam! Igaz... azzal még mindig viríthatnék, hogy már akkor is tudatosan bomlasztottam a rendszert belülről, és valahol nekem is köszönhető, hogy összedőlt. Az igazság azonban az, hogy az én korosztályomat egészen más dolgok foglalkoztatták. Lestük, hogy gömbölyödnek a lányok, nyújtódeszkából próbáltunk lapgitárt faragni, és másztunk mindenre.
Aztán később megjelent az életünkben az a rohadék KISZ is! Jól mondom? Így kell manapság, ugye? Ezt várja el a rendszer.
Szóval... amikor már szépen serdült ifjú legény voltam, kitalálta a vezetés, hogy szerveznek egy megyei versenyt, amin a különböző szakmákat tanuló ifjúság legjobb tanulói megmérettethetik magukat, majd a nyerteseket egymásnak ugrasztják egy országos verseny keretein belül is. 
Későn-érő létemre, akkoriban már jól tanultam, és engedve a szülői rábeszélésre, neveztem a budapesti versenyen. Az egyes számot húztam, és akkor még nem sejtettem, hogy igen jó segítők egyengetik az utamat.
Bútorkárpitos szakmában, 1971-ben előbb budapesti, majd országos versenyt nyertem. Talán mondanom sem kell, hogy az országoson is egyes sorszámot sikerült húznom. Lényeg a lényeg... három hónappal előbb tehettem vizsgát, mint a többiek, két hét NDK jutalomüdülés, és 50 márka költőpénz. Így jártam.
Ja... és az országos versenyt a névnapomon nyertem meg. Kis hab a tortán.
Rohadék szocialista ifjúság, meg a (nagyapám szerint) szemét, kizsákmányoló soroksári maszek, akinél három évig egyedül vittem az üzletet. Életem legszebb időszaka volt.
Ja... és már megint gondolkodom. Szemben volt a kárpitos műhellyel egy trafik, amibe akkor is beláttam, ha nem akartam. Láttam az összes dohányterméket, mégsem kaptam kedvet hozzá.
Mindkét szülém fújta rám a füstöt a szoba-konyhás kis házikónkban, mert akkor még ők sem tudták, hogy egy szertornász, később atléta, majd kajakos tüdejének kifejezetten ártalmas lehet a füst. Hatvanegy évesen köszönöm jól vagyok. Nem szedek gyógyszereket, nem dohányzom és nem lettem alkoholista. Ennyit a passzív dohányzás ártalmairól. Persze tudom a leckét... minden eset más.
Pedig tizenkét éves koromban, miután megkevertem egy láda maltert az épülő naaaaagy fürdőszobás, (bent a wc.) házunk falazatához, elbicikliztem a kocsmába, és kikértem tíz korsó sört egy demizsonba, meg egy doboz munkást az apámnak, hogy ne kelljen megállnia a falazással. Eszemben sem volt belekortyolni!
Érdekes... mégsem járok kocsmába. Ja... még annyit; a demizson sörre két önkéntes vendégmunkásunk is volt!
Mondom, hogy nem tesz jót nekem ez a sok gondolkodás. Most például arra gondolok, hogy vajon az én lányom miért nem dohányzik? - holott az anyjától akár mintát is vehetett volna. Tőlem nem, mert nekem sohasem kellene még akkor sem, ha fizetnének érte. Pedig esküszöm... sohasem tiltottam neki!
És már megint gondolkodom. Most éppen azon, hogy Zsófi, a nagyobbik unokám, melyikünk példáját követi majd? Az anyjáét, vagy inkább az apjáét? 
Kolos, aki még négy éves sincs, kit választ majd példaképének? Engem, vagy a nagyanyját? És én... én vajon kit választottam? 
Magam sem tudom. Vannak dolgok, amiket még mindig nem értek.”