Az ÉLET nevű sztrádán, mely spirál alakban fordul mindig körbe-körbe, tolom roncs autómat magam előtt. Az út forgalmas, nem könnyű életben maradni. Néha megállok pihenni, és ha van rá mód, vagy érdeklődő, adok magamból, a tudásomból, amihez értek épp, hogy üzemanyagot tudjak vásárolni az autómba, amit hitelre vásároltam, de nem tudtam fizetni, így bármikor elvehető tőlem.  Fáradt vagyok, de mégis nekem kell adni, ha életben akarok maradni. Tanítom az embereket rajzolni, hogy újra meglássák a fényt, hogy meglássák magukban a szépet, hogy a világ csodáit fessék meg és díszítsék vele az életet. Vagy éppen lelkeket gyógyítok titkos módszerekkel, amit alig ismernek, még kevesebben ismernek el az emberek. Más nők pedig másként szórják szét erejüket, fizikai munkával, mint én 10 évvel ezelőtt, vagy egyéb módokon.

  Aztán szedelőzködöm, tovább kell mennem, egyedül, magamba zárva önmagammal, amíg újra ki nem fogy a benzin. Sokan mennek el mellettem, idegenek, néha találkoznak a pillantások. Barátok is mellém szegődnek, talán ez az egyetlen, mi erőt ad, ami nem kér, nem vesz el, hanem ad. Roncs az autójuk nekik is, s talán kisebb-nagyobb különbséggel, de egy irányba haladunk és mókázunk. Kigúnyoljuk az életet, viccelődünk szituációkon, mert tudjuk, hogy jóval erősebbek vagyunk, mint azok, akiket limuzinnal visznek pompázatos felszereléssel. Az úti céljuk nekik is a halál. Szenvedve nevetünk, de ez jó, mert erőt ad. Nők vagyunk, segítséget remélve vonszoljuk magunkat és gyermekeinket a nyakunkban, apák nélkül. Nem elvárás a segítség, hanem szükség. Nem kapjuk meg, mégis mennünk kell. S közben egyre magányosabbak vagyunk. Van, aki miniszoknyában, vagy bikiniben, esetleg a nélkül szereli az út szélén autóját, férficsalogatónak ez sokkal jobb módszer, mert beéri olyan férfivel, akit a miniszoknya tündöklő csillogása megvakít, talán készségesen ajánlja fel segítségét némi szex reményében, de másra nem alkalmas. Mások elfogadják olyan férfi ajánlatát, akiknek az autójuk többet ér, mint az egész autópálya. Ez is jó megoldás, mert így nem kell tolni az autót, viszont olyan ember mellett ülnek, akikre ránézve undor fogja el őket és a boldogság és szépség utáni vágyuk miatt csak titkos és értéktelen, mélységektől mentes kielégíthetetlen kapcsolatokkal élik egész életüket értékcikként, miközben minden anyagi jóval el vannak halmozva.

Minden csupán értékrend kérdése, lehet választani. Én magam fehér maxiszoknyában inkább egyedül gyalogolok. A férfiakkal, akik megállnak mellettem és elmesélik a napjukat, vagy, hogy milyen sebességgel vették be a kanyart épp, milyen csodás helyszíneken jártak, mit kezdhetnék? Vagy akik csupán azért állnak meg, mert azt gondolják, a maxiszoknyások is csak ugyanolyan szajhák, mint a miniszoknyás társaik?

Van egy bizonyos társkereső üzemmód, amikor kitesszük a homlokunkra a cédulát, hogy „eladó”.

Ilyenkor a mellettünk elszáguldó autóból a férfiak fotókat nyújtanak át a péniszükről, vagy meztelen, kigyúrt felsőtestükről, amelyhez úgy jutnak hozzá, hogy egész napjaikat edzőteremben töltik.

Kérdőjel a női fejben: mit kezdjek vele, tényleg ide jutott a világ?

Persze hallottam már férfiaktól is ugyanezt, amikor a nő nyújtja át pornó képeit ajánlatként. Hogy miben reménykedik az ilyen ember, a szánalom legfelső fokát árulja el a világ jelenlegi helyzetéről. Nem állok be a sorba sehol, ezért más vagyok, így észre sem vesznek. Láthatatlan lényként élem az életemet, a gondolataim sem látszanak, az alkotásaim sem, mert nem is létezem. A magány már-már széteszi a lelkemet belülről, emiatt gyakran elfogy az erő, s amit egyedül képes meglépni egy ember, már annyi sem megy.

Mindez nem látszik kívül. Az emberek, akik eltévedtek az úton néha észreveszik a fényt, mit lényem sugároz és kérnek belőle útmutatóként. Persze, hogy adok, s mosolyogva teszem. Nő vagyok.