Te jó ég, retró lettem!

Már másként nézek a jelenre, nagy bölcseletekkel rendelkezem és múltat idézve beszélgetek.

Talált képekre csodálkozom, hogy jé, tényleg ilyen volt! És még az élet rendszerében benne forgóként hasonlítom össze a mostani hellyel.

Azt mondják, onnan tudod, hogy öregszel, hogy egyre több az emléked. Pedig ez nem igaz, csak a múlt eseményei már etalonként lebeg bennünk.

És már más szemmel nézzük az öregeket, hisz kezdjük mi is a hej, a mi időnkben kezdetű mondatokat, szidni a fiatalságot, de még makacsul kapaszkodva is belé, hogy mi még oda tartozzunk. És ezért képesek vagyunk bár mire. Főleg a nők!

Erőnkön és lehetőségeinken felül agyalágyultként méregdrága kencéket megvenni, de abból sem ám egyet, egy egész polcra valót. Mert ígérik, hogy legalább hamvas bőrűek, de mindenképpen ránctalanok leszünk tőle. És mily csoda, némi változás, puhaság ugyan érezhető, de egyébként a ráncaink száma ugyan annyi, a bőr petyhüdtsége is pont olyan, mint amennyit a korunk enged.

Ja, és a genetika! Mert ugye az a legfontosabb. Ki mit hoz, olyan. Mondanak a csillagok is sok mindent, fürkésszük benne a sorsunkat, a jövőnket, de legfőképpen iránymutatást keresve. Mert valahogy a nagy bölcsé válásban mégsem sikerült igazán kiokosodnunk és ha mást nem is, de azt az alapvető tényt, hogy a kor előrehaladtával változunk és a testünk is változik, elfogadni.

Küzdünk edzőtermekben, és nem feltétlen az egészség miatt, hanem hogy minél jobban megfeleljünk a kor elvárásának hitt karcsúságnak. Gyötörjük magunkat, olyanok akarunk lenni amilyenek nem lehetünk. Aki magas, az alacsonyabb, aki széles csípőjű, az biztos fokhagymapopsit szeretne. Na de kérem, ez még kisbaba korában elveszett az össze embernek.

Miért van az, hogy a dundi csecsemő az egészséges, a szép. Hogy a hurkáit imádjuk. Minél több gyűrű van a kis combján annál jobban elalélunk. És az az édes kerek pofija...

És akkor eljön a tinédzserkor és a hormonváltozás. Elkezdjük egymáshoz hasonlítani magunkat, a gazdasági érdek miatt a világban a médián keresztül előregyártott formának kell lennünk, mert akkor egy csomó veszéllyel fenyegetnek bennünket.

Onnantól egy harc és önrombolás az élet, hogy milyen szeretnénk lenni. De alapvetően azt kéne megnézni milyenek vagyunk, és ahhoz mérni, milyen is lehetek.

Ha hízásra hajlamos, erős csontú, széles csípőjű, rövid lábú, akkor ne manöken akarjak már lenni, 180 cm-es lenni 165 cm-es már végleges magassággal.

Jó lenne, ha nem akarna az 40 éves 20 lenni, ha a 70 éves nem 16 éveseknek való ruhában járna, hanem azt az eleganciát megtartva lenni igazán stílusos, hogy közben tudjunk a sokadik ráncunkkal is ugyan úgy nevetni mint 20 évesen. Még akkor is, ha ragasztani kell a fogsort.

Szeretni kell az életet! Szeretni ésszel, tisztelettel, emberséggel. Ennyi retrónak lenni.