Tudhattak valamit a régiek, amikor kitalálták azt a szólásmondást, mely szerint csalánba nem csak a ménkő. A ménkő nem buta, hogy agyoncsípesse magát. Ellenben ha ilyenkor, április végén, május elején, amikor éppen csak kijövünk a tavaszi fáradtságból, és végre beleszagolhatunk az új kikelet illataiba, legeltethetjük szemünket a megújult természet zöldjének számtalan árnyalatába, ne ódzkodjunk a csalántól. Sőt, egészségünk érdekében induljunk szüretelni!

Mindenekelőtt kell egy jó lelőhely, ahol tiszta körülmények között szedhetjük a csalánt. Nem vagyunk irigyek, eláruljunk, hogy Párommal évek óta az Óbudai (Hajógyári)-szigetre járunk ki, a bevezető híd utáni első széles töltésen észak felé fordulunk, majd kb. 30 méter után leereszkedünk jobb kéz felől egy meredek ösvényen, amelynek jobb oldalába hatalmas csalánmező tárul elénk. Nem lehet eltéveszteni, két, különleges, göcsörtös fa is áll ott, amelyeknek törzse, ha jól megszemléljük, tele van arcokkal. Lehet, hogy valamikor egy nagy csatamező volt itt…

Ebben az évben eddig háromszor szedtünk itt csalánt, legutóbb az elmúlt hét végén. Az idén a természet legalább két héttel előbbre jár, és a csalántövek néhol derékig érnek, egyes levelek pedig már-már lapulevél-méretűekre nőttek. Maga a szedés külön rituálé: lehet ollóval levagdosni a leveleket, de lehet puszta kézzel is lecsipkedni. Gyerekkoromban kifejezetten féltem a csaláncsípéstől, egy ideje azonban alig várom a tavaszi csalánszüretet, hogy érezzem azt a sok forró tűszúrást, amely megpezsdíti a véremet. Ezúttal hihetetlen erejük volt, még másnap reggel is éreztem az ujjaimban némi zsibbadást. Zsákmányunkat fonott kosárba gyűjtöttük. És közben gyönyörködtünk abban, hogy a napfényben miként ragyognak a levelek, szabályos rajzolataikkal.

Hazatérve következett az újabb élvezet. Egy jól bevált vászonterítőre szórtuk a csalánleveleket, jól elosztva, hogy minél könnyebben száradjanak, de néhány friss levelet azonnal kiveszünk egy finom teának. E szárítás rendszerint a dolgozószobánkban zajlik, és ezáltal néhány napig egészen mennyei frissesség illatozik. miközben alkotó tevékenységünknek hódolunk. Sőt, az első két napban még – némileg enyhébb formában – az a bizsergés is betölti a szoba levegőjét, amelyet a csalánok érintésekor érzünk. A természetes szárítás előnye, hogy aromáját akár egy évig is megőrzi.

Amikor a levelek már ropognak, következik a morzsolás – természetesen ez is puszta kézzel történik – majd, hogy a teához homogén legyen – ledaráljuk a csalánt és üvegekbe tesszük. Ezért is szoktuk azt mondani, hogy nálunk a csalánnal kezdődik a „befőzési szezon”.

A csalán vízhajtó, vértisztító, vérképzés- és emésztésserkentő, élénkíti az anyagcserét, ezért több reuma, köszvény, epe- és májpanaszok teakeverékeiben szerepel. Mivel serkenti a vörösvértestek képződését, vérszegénység esetén, tavaszi erősítő és méregtelenítő kúráknál elengedhetetlen. A belőle készült tea nyáron lehűtve kiváló szomjoltó. Levesnek, főzeléknek lehet zöldfűszere, kifejezetten idényjellegű a tavaszi spárgaleves friss csalánnal, amelynek receptjét – Párom, Benke Rita természetgyógyász kreációját – megosztjuk olvasóinkkal.

Hozzávalók: 50-60 dkg spárga, 2 db sárgarépa, 1 fehérrépa, 1 evőkanál teljes kiőrlésű tönkölyliszt, 3 evőkanál aprított zsenge csalán, olaj, só, mokkáskanál cukor, kurkuma.

A spárgákat megtisztítjuk a külső kemény héjától, 1-2 centis darabokra vágjuk, annyi vízzel, amennyi ellepi, feltesszük főni. Ízlés szerint megsózzuk és egy mokkáskanál cukrot is adunk hozzá. Amikor puha, a leszűrt levét félre tesszük, és a spárgát merülő turmixszal krémesítjük. Míg fő, zsenge sárgarépát, fehérrépát megtisztítjuk, karikára vágjuk és olajon roppanósra pároljuk. Lehintjük a liszttel, pirítjuk, és a félretett főzővízzel vagy csak egy részével felengedjük. Belekeverjük a spárgakrémet, kurkumát, csalánt, és már csak egybeforraljuk, nem főzzük.