Naponta szembesülsz velük, ahogy húznak egyre mélyebbre a kilátástalanság démonjai. Körmeid véres csíkot húznak a józanság maradék, és egyre vékonyuló falába. Üvöltesz, de néma, jaj, kiáltásod csak te hallod, mert kifelé mosolyogsz, így szocializálódtál, ne mutasd, ha fáj, ha éget, állva halj meg mint a fák, de halálod legyen csendes és udvarias.

Mindennap látok néma kiáltásokat, akik utolsó leheletükkel osztják meg fájdalmukat a facebookon, egy online cikk alatt, kérnek pénzt, munkát, egy kis figyelmet, esetleg csak egy jó szót és hullnak vissza a névtelenség néma csöndjébe.

Eltűnő arcok, nevek, és csak azt veszed észre "ez a felhasználó nem elérhető!", kikapcsolt telefonok, elsüllyedt életek, naponta, úgy, hogy már észre sem vesszük.
Daráljuk napjainkat, néha egy lájk a vigasz, a kapaszkodó, hogy valaki észrevett, valaki még lát, valakinek még fontos vagy, valaki még kíváncsi rád!

Postaládádban már rég csak a felszólítások gyűlnek, képeslapot már névnapodon sem kapsz, legfeljebb egy kóbor telefon, "Boldog Névnapot!". A világ állva hagyott és egyre gyorsul, amiben nem találod a helyed, néha egy elkapkodott, ügyetlen szex valakivel, kinek a neve sem számít, mert a tiéd sem. Gyerekeid egyre idegenebbek néha csak céltalanul bolyongsz saját (?) lakásodban és keresed léted értelmét.


Reggel, az ablakodon beragyogó napról már régen nem az új nap öröme jut eszedbe, hanem tovább kínlódásodnak újabb állomása.
Saját kis szigeteden élsz számkivetettként és próbálsz megfelelni a társadalmi elvárásoknak, hogy még embernek tartsanak, pedig rég nem vagy az!
Amikor pedig visszanézel az életedre, az eddigire, hiábavalónak tartod az egészet, csak a hibáidat látod már, a szépséget, az örömeidet elfelejtetted, megvakultál rég arra, hogy észrevedd a szépet.
Mikor álltál meg utoljára, egy nagy levegőt venni, mikor szívtad tele tüdődet tiszta levegővel. Mikor vetted észre a fű növését, az ég kékségét? Mikor lepted meg utoljára párodat csak egy jó szóval, egy kedves mosollyal?

Élünk egymás mellett falakkal körbevéve és lassan elfelejtünk emberek lenni. Leszokunk mindenről mi az életet jelentette és mások elvárásai alapján éljük életünket.
Nem akarom ezt a világot, fényt akarok az életembe, nagy ablakokat, érthető beszédet, érzéseket.