2015.03.21-én, a Költészet Világnapján a Művészetek Palotájában, az egész napos Bach-előadások mellett, este 20:00 órás kezdettel a Fesztivál színpadán lesz látható a "Kiadások(k)" című irodalmi-zenés kultúrprogram. Karafiáth Orsolya, az Európa Kiadó, a Pegazusok Nem Léteznek, és a Hodworks fogja elrabolni, elvarázsolni a közönséget két órán keresztül.
A Hodworks Társulat létrehozója, koreográfusa maga Hód Adrienn, akivel volt szerencsém interjút készíteni. 1975-ben született, a tánc, a mozgás az élete, és ezt tovább is adhatja, mivel a Kortárstánc Főiskolán jelenleg improvizációt tanít. Olybá' tűnik, hogy egy pillanatra sem áll meg. De beszéljen helyettem Ő maga:

Honnan jött az ötlet / Mikor jöttél rá, hogy koreografálással, hogy egyáltalán tánccal szeretnél majd foglalkozni?

Ady Gimnázium, Debrecenben, a Csokonai Színház mögötti épület. 17 éves vagyok, sétálok az iskolába reggel, amikor meglátom, hogy táncosokat keresnek. Előtte sokat táncoltam, kiskoromban otthon, majd balett órákra és társastánc órákra jártam, éppen arra, ami volt a városban. Jelentkeztem a színházba, és fel is vettek a musical munkára. Ott találkoztam Bakó Gáborral, ő koreografálta az estet. Kérdeztem tőle, hogy tud-e bármi helyet, ahol hivatásosan tanulhatnék táncolni, mert számomra csak az Állami Balett Intézet létezett opcióként, de tudtam, hogy arról már lecsúsztam. Itt és tőle hallottam először az Angelus Iván vezette Budapest Tánciskoláról. Felvettek. Ott folytatódott minden. 

A családodban van, aki ilyen művészeti beállítottságú? Tehát láttál valami példát magad előtt ezzel kapcsolatban, vagy ez úgymond „saját, ismeretlen ösvény” volt?
Akikről hallottam, és akikről tudomásom van rokonságszinten, köztük nincsen.
Nagyon hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy engedtek és támogattak abban, amerre mentem. Én magam sem tudom, merre megyek, hiszen ez pont egy olyan műfaj, ami állandóan változik. Azt tudom, hogy nagyon büszkék rám. 

Sok koreográfus (is) azt mondja, hogy főleg az számít, mennyire bízol saját magadban. Te mennyire voltál önmagadban azonos? Számított mindig is, hogy legyenek körülötted, vagy elég volt az önmagadban megrendíthetetlen hit? Hogy is álltál, állsz az önismerettel, mint mozgással foglalkozó.

Az iskola egy nagyon biztos, gazdag, inspiratív környezet volt a számomra. Miközben több tánctechnikát, stílust, gondolkodást ismertünk meg, közben mi is kerestük a saját utunkat. Tét nélküli mozgás kísérleteket folytattunk, amiket megmutattunk egymásnak, és beszéltünk arról, hogy mi is történik e gyakorlatok közben. Amikor elkezdtem az iskolát, akkor én táncosnak készültem. 30 éves koromig aktívan táncoltam is, saját munkáimban, és más alkotók munkáiban egyaránt. Aztán el kellett jönnie egy döntésnek, mert éreztem, hogyha bent vagyok, akkor gyengül a figyelmem az egészre, ha kint vagyok, akkor már nem tudok visszahelyezkedni a mozgásba. Így több év ide-oda csúszkálás után végül kint maradtam. Lényegében a kíváncsiság, az adott helyzetből fakadó észlelések, reflexiók vezettek mindig tovább s tovább. 30 éves koromban lettem pánikbeteg, ez együtt járt az aktív színpadi táncolás lecsengésével, s talán ezért is, de szintén ekkor kezdett érdekelni, hogy hogyan is kapcsolódik össze a test, a fizikai sík a tudattal. Szerintem meghatározó lépés volt/van a tanításomban és a munkámban is az efelé történő nyitottság, kérdések, észlelések. 

Mit szerettél volna a tánccal kifejezni, egyáltalán mit jelentett neked a tánc?

A különböző kontextusba helyezés az, ami számomra nagyon izgalmas. Így konkrétan bármi tánccá válhat. Szeretem azt a gazdagságot, ami benne van. Szeretem, hogy az ember az, aki irányít, és egyben ő maga formálódik is meg. Az ember a tárgya a történésnek. Ő a vezető, ő az autó is. Izgalmas, hogy a test, ami hétköznapi szinten rengeteg praktikus dolgot végez el, átkerülhet egy másféle, akár távolabbi, ismeretlenebb mozgó formarendszerbe, ahol minden legitim, megmutatható. A művészet adja a nyílt utat, hogy olyan dolgokról is beszéljünk, ami illegális. Megvan az a képessége, hogy ismeretlen irányokat vesz, olyat mutat, amit nem értek teljesen pontosan, de ettől nagyon is van, létező. Ugyanakkor nagyon sokrétű érzetet, tartalmat hozhat létre.

És most mit jelent? Mennyiben változott meg a véleményed, célod ezzel kapcsolatban?

Ahogyan az életet éljük, jelen vagyunk, sok minden ér minket. Abból táplálkozunk, ami éppen van. Így az érdeklődés, a fókusz ezzel együtt alakul, és változik. Egészen mást csinálok most, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt.  

Az Angelus Iván által alapított kortárs tánciskolába jártál. Mi az egyik legnagyobb dolog, amit ott tanultál, és amire a mai napig hálás vagy?

Partneri viszony, kreativitás, felvállalás, önállóság, pontosság. 

Ösztöndíjas voltál sok helyen, itt jártál - ott jártál, különféle projectek. Ezek a helyzetek, feladatok, helyek (Philadelphia) mit adtak hozzá ahhoz, aki most vagy?

Magyarországon a Műhely Alapítvány egy nagyon fontos szervezet, ami 1993 óta támogatja a hazai kortárstáncot. A kilencvenes években lényegében rajtuk keresztül jött minden információ, ami külföldön történt. Kurzusok, fesztiválok, ösztöndíjak. Többek között náluk pályáztam meg néhány ösztöndíjat sikerrel, és voltam két alkalommal New Yorkban és egyszer Philadelphiában. Emellett a Headlands ösztöndíjasa is voltam San Franciscóban. Őket neten találtam meg, jelentkeztünk és sikerült.
Előtte a Tempus támogatásával voltunk az együttessel Berlinben hosszabb ideig. Egyszerűen jó más kultúrát, és a helyi táncos irányokat megismerni. Más nyelvet hallani. Nyílik a tér, a méret. Aztán jó hazajönni, és megszólalni az anyanyelvemen, az ismerős illatokat újraérezni. Szeretem megfigyelni, hogy máshol hogyan élnek. Szeretek új helyeket felfedezni, tájékozódni. 

Hogy jött létre az OFF Társulat, kik voltak benne, miért érezted szükségét a megalapításához?

Az iskolában kreatív munka is zajlott a tánctanulás mellett. Jöttek létre kisebb dolgok. Csodás érzés volt együtt dolgozni az ottani emberekkel, és amikor felvetődött egy ötlet, hogy mi lenne, ha együtt folytatnánk, akkor ez valahogyan benne volt az időben, olyan magától értetődően jött. Nem kezdtem el munkát keresni más táncegyütteseknél. Együtt voltunk többen, így folytattuk tovább a munkát. Nagyon nem tudtam, hogy mibe kezdek bele, hogy mivel jár ez, hogyan fog ez működni. Akkor kezdtük el megtanulni a piacot, a szakmát, a rendszert. 

Mi az a folyamat, ami azt eredményezte, hogy abból a társulatból végül a mai napig jelenlévő „Hodworks” legyen?

2007 volt a váltás. Több oka is volt: Magánéleti és egzisztenciális. Több táncossal dolgoztam előtte, de nagyon nehéz volt a pénzszerzés, s egyáltalán nem láttam magam előtt azt, hogy az OFF-ot az elkezdett irányban tovább hogyan lehet építeni, vinni, növelni. Így a csökkentés irányába léptem el. Jómagam és kéttáncossal kezdtünk el dolgozni a Műhely Alapítvány, Ismeretlen kutatása programjában. Ehhez kötődik az új formáció név is. 

Általában, de konkrétan mi inspirált a „Halandóság feltételei” című projectednél? És mi a történet, amit meg szeretnél valósítani, mutatni?

Az érdekelt, hogy a belső érzelmi történéseket kifelé láthatóvá tegyem. Ez mozgásban, állapotban és hangban jelenik meg. Egy sűrű, túlzott jelenséget hozott létre. Ezzel dolgozunk a darabon belül, s pontosan három tételből áll össze. Az első tétel egy ironikus, abszurd opera és táncbetét, alap drámai szituációkkal. A második rész egy adagio, ahol a giccsig izzó szenvelgés, élvezet, aléltság, egymásba kerülési, oldódott vágy jelenik meg. Mindez nagyon túlhevülten, átéléssel. A harmadik tétel, ami a MÜPÁban lesz, egy spicc táncvariáció, lényegében szólók. Itt különböző táncstílusok emblematikus jelei, a színpadi tánc, viselkedés hagyomány, a technika, az elvárás, az ütem, a kifejezési vágy, és a táncos ezekkel való személyes viszonya jelenik meg. 

A „Halandóság feltételei”-t láthatják majd egy előadássorozat keretein belül azok az emberek, akik ellátogatnak most szombaton a Művészetek Palotájába. Hogyan kerültél bele a programba, az „Európa kiadó” mellé? Mi a véleményed a zenéjükről, mennyire áll közel hozzád?

Távolodó Marton László keresett meg minket, hogy szívesen látna minket az esten. Az Európa Kiadónak ismerem néhány számat, de csak a nagyon ismert számokat, mint például a „Szerelem”. Élőkoncertjükön még nem voltam, így a már említett számuk alapján tudok nyilatkozni: Szeretem a rekedt hangot, ami nem, mint ének maradt meg bennem, hanem beszéd és kiáltás. Megkerülhetetlen, ha tetszik, ha nem. Lényegi és nagyon átélt.

Egy ilyen kis játékkérdés. Tegyük fel, hogy mondjuk, a rendes megkomponált zene helyett a Pegazusok egyik számára kellene létrehoznod egy koreográfiát. Melyik daluk lenne ez?

Sajnos nem ismerem a Pegazust, de most jó alkalom nyílik rá, hogy megismerjem őket.

Liszt Ferenc: Faust-szimfónia. Miért pont ezt választottad?

Fiatalkoromban meghatározó volt Goethe Faustja. Felkavart s érdekelt, tüzet gyújtott bennem. Nem tudtam a megoldásokat, de kérdéseket nyitott meg bennem. Aztán majdnem 20 év múlva köszönt vissza. Olyan zenei javaslatokat kértem Mizsei Zoltántól, ahol a szerelem, a nyugalom, a szépség jelenik meg. Átküldte Liszt Paradisojat. Rövidnek bizonyult, egy hosszabb zenét kerestem. Továbbkutakodtam Lisztnél, s megtaláltam a Faustot, ami rögtön behozta a hozza fűződő fiatalkori emlékeket. Elkezdtük használni. 

Milyen volt a közös munka az előadóiddal, a dramaturggal ebben a projectben? Milyen hangulatban teltek a próbák? És miért pont ők?

Ötödik éve dolgozom együtt nagyjából ezzel a stábbal. Már több produkciót hoztunk létre közösen. Évente egy alkotás születik, amit hosszú próbafolyamat előz meg. Az improvizációt használjuk a munkánkban. Én vezetem a folyamatot, a táncosok reagálnak, hozzák a kérdéseket és válaszokat testben, helyzetekben. Én ülök, figyelek órákon át. Sok időt és teret adok a dolgokra, hogy el lehessen mélyülni és többször végigjárni utakat. Nem állítom le a folyamatot, ha valami nem tetszik. Fontos a tág időkezelés, a szabadság. Aztán idővel nagyon pontos struktúrába kerül az anyag.
A dramaturg, Szabó-Székely Ármin, vele eleinte beszélgetek, majd jön próbát nézni, és más szemszögből jelez vissza arra, amit lát. Több külső személyt, táncost, művészt szoktam elhívni a próbákra, mert érdekel, hogy ők hogyan érzékelik, látják azt, ami épp történik. Nagyon nehéz próbafolyamat volt most ez. Új utakra mentünk, és megengedni, hogy történjen, megfigyelni, megismételhetővé tenni az egészet, ahhoz ki kell alakítani a technológiát, és pont ez a hosszú és nehéz benne. Ha már megvan, akkor beáll a dolog. Sokszor nehéz megtalálni a megfelelő visszajelzéseket is, kéréseket, sorrendeket, ami a táncosok és köztem zajlik. Nagy mágia ez a vezetés. 

Személy szerint, s ha lehetne választani, akkor melyik az a projected, ami közelebb áll egy kicsit hozzád, a szívedhez?

A Pirkad. Szeretem a lecsupaszított világát. 

Kikkel szoktál alapjáratban véve együtt dolgozni? Hogyan válogatod össze az alkotótársaidat?

Több felől. A Garai Julival együtt tanultam táncolni. Tanítok a Budapest Kortárs Tánciskolában, ahonnan több táncos kapcsolódott már a munkáimhoz. De van, hogy külföldi felvételit szervezünk, és onnan keresünk táncost. 

És a témát? Mindig, a társulatban létrehozott koreográfiáid azzal kapcsolatosak, amik, vagy ami éppen foglalkoztat téged, vagy a témák javarészt nem köthetőek hozzád?

Igen, ami éppen van, ami éppen érdekel, mindig azzal dolgozom. 

Mi a véleményed a jelenlegi művészeti helyzetről Magyarországon? Legyen az színházi társulatok, Kortárs Tánc, vagy irodalom.

Nagyon kiszámíthatatlan és bizonytalan a helyzet, nem lehet időben tervezni. Azt is gondolom, hogy kevés az az összeg, amit ennek a szférának szánnak. Együtt kellene tudnia gondolkodni végre az egész szakmának, s közösen, stílustól függetlenül felépíteni egy jól működő rendszert. Az iskoláktól az együttesekig. A befogadó helyektől az amatőr vonalig, a közönség építésén át. Az a legnagyobb baj, hogy sajnos jelenleg nincsen kommunikáció. Mindenki a saját gesztenyéjét sütögeti, és így esik minden szét. Nincsen mérték, nincsen józanság, de van helyette sok önérdek. Sajnálom a fiatalokat, akiket tanítok a hivatásos iskolában, mert nagyon nehéz helyzetben vannak attól a pillanattól kezdve, amikor is kikerülnek a piacra. 

Körvonaladózott már a következő project a fejedben, vagy most csak a „Halandóság feltételei”-re összpontosítasz?

Már elkezdtem próbálni a következő projectet. Több irány is van a fejemben. Az egyik egy közösségi gyónás, ahol a világ összes fájdalma van megtestesítve, odahordva. Az is eszembe van, hogy a férfiaknak nőkké kell válniuk ahhoz, hogy a könnyítés megtörténjen. Lehet, hogy humoros lesz, de lehet, hogy végletesen komoly. Érdekel, ahogyan a megegyezettből eltávolodik az ember. Érdekel, hogy a tabu, az intim közös megélése, felmutatása mivel jár. Hol vannak a határainak. Mitől rettegünk. Miért félünk kicserélni a fejünkben a gondolatokat. A berögzött, megtanult biztonságot hogyan engedhetjük el. Mi az, amit fontosnak, amit értéknek tartunk. Mit szeretnénk megváltoztatni a ránk rakott örökségből. Közben félek is sokszor ezekkel bánni, ezekhez hozzányúlni, mert nagyon szubjektív a dolog. Nincs benne fix, nincs benne biztos pont. A szabadság, a bátorság, a játék nagyon fontos nekem. 

Köszönöm a válaszokat, s további sok sikert és még több nagyszerű projecteket kívánok még a jövőben!