Érdekes, de egyoldalú szezonon vagyunk túl a Premier League-ben, melyben voltak kiváló igazolások (első rész, második rész), nagy meglepetések (első rész, második rész), remek menedzserek, valamint parádés mérkőzések (első rész, második rész).

A Chelsea pedig a Premier League 35. fordulójában begyűjtötte újabb aranyát, öt év után először. José Mourinho-val ez volt a harmadik cím, raja kívül csak Carlo Ancelotti nyert bajnoki aranyat a londoni kékekkel.

A Crystal Palace elleni mérkőzés előtt már nyilvánvalóvá vált, hogy a Chelsea-nek az újabb három pont elég lehet a címhez. Mourinho a szokásosnál egy fokkal támadóbb szellemű csapatot küldött pályára, ehhez kellett Ramires bemelegítéskor összeszedett apró sérülése is. A helyén kezdő Cuadrado is csak 45 percet kapott, újabb gyenge teljesítménye után le is kapta a pályáról Mourinho.

De előtte a lényeg, ami az első játékrészben történt: a mérkőzést nem túl nagy elánnal kezdő hazaiak csupán pár kisebb helyzetet tudtak kidolgozni, a Palace viszont még kevesebbet. A játékrész végén egy Willian-Hazard összjátékkal tizenegyeshez jutott a Chelsea; a büntetőknél általában rendkívül magabiztos belga most hibázott, a kipattanót viszont befejelte az első félidőben sokat bakizó Julian Speroni kapujába.

Már ezzel az egy góllal bajnok lehetett a Chelsea, mint később kiderült, az is lett.

A második félidő sem a kimondottan szép játékról szólt, a Palace ugyanúgy nem volt képes ziccerbe kerülni, a hazaiaknak pedig nem volt szüksége rá. Három védekező cserével (Mikel Cuadrado helyett, Zouma Willian helyett, Filipe Luís pedig Eden Hazard helyett állt be) bebiztosította a három pont és a bajnoki cím sorsát a fővárosi csapat.

A cikk zárásaként kisebb szubjektív rész következik: a szezon eleji gólerős és látványos játék után az idény második felében leült a Chelsea, sokszor aratva egygólos sikereket, néha látványtalan, unalmasnak mondható produkcióval. Viszont az, hogy megérdemelték a sikert a kékek, elvitathatatlan, én az unalmas kifejezéssel sem értek egyet; Mourinho csapatai taktikai szempontból mindig a legérdekesebbek, ezáltal kifejezetten izgalmasak.

Kitérnék még John Terry meccs utáni nyilatkozatára, melyben először Rio Ferdinand-nek és családjának kívánt részvétet. Emlékezhetünk a pár évvel ezelőtt a játék hevében történt rasszista megnyilvánulásnak, melyet Terry Rio öccsének, Antonnak mondott. AQPR szurkolói (néha mások is) közellenségként kezelik Terry-t, holott nem ártana magukba nézni: a szurkolás hevében kizártnak tartom, hogy ne hangzott volna el minden ötödik szurkoló szájából ilyen vagy ehhez hasonló szó. Kimondottan kellemetlen, hogy erre az emberséges pillanatra egy hét múlva a Chelsea-szurkolókon kívül nagyon kevesen fognak emlékezni.

A Chelsea csapatnának gratulálok, jövőre pedig egy kiegyensúlyozottabb, erősebb Premier League-et kívánok mindenkinek, aki szereti az angol labdarúgást!