Bizonyára vannak olyan helyek a világban, ahol valóban akadémiai szinten űzik a labdarúgást. Ilyen hely mondjuk Brazília, Spanyolország, Németország, Argentína, Anglia, Olaszország, Hollandia, s talán még Portugália és Uruguay is ide sorolható. A lista szubjektív, a sorrend ötletszerű, s bizonyára sokan vannak, akik vagy kivennének egy-két tételt belőle, netán hozzátennének (Belgium?, Franciaország?, Mexikó?), de meglehetősen nagyfokú elfogultság kellene hozzá, hogy hazánkat – bármennyire is szeretjük, s bármily dicső futballmúltra tekinthetünk vissza – egy lapon említsük a felsoroltakkal.

Az akadémia szó eredendően magas rangú irányító intézményt, többnyire katonai és művészeti felsőoktatási intézményt jelöl. Ezen kívül közismert a tudományos akadémia, amely egy adott ország legrangosabb tudósait (akadémikusokat), egy adott tudományterület legnagyobb tudással bíró képviselőit tömörítő testület. Holmi kontárok még véletlenül sem kerülhetnek közéjük.

Hogy jön ide a futball? Jó kérdés – mondhatnám, ha nem én magam tettem volna fel. Mint ezer éve futballkedvelő, még emlékszem, hogy amikor fellobbant a vágy bennem, hogy én is nagy pályán, igazi mezben, nadrágban, sportszárban, és stoplis csukában rúgjam a bőrt – talán egyszer zöld-fehérben, a Népstadionban is – és édesapám levitt a legközelebbi pályára, a Marczibányi térre, még a fakó piros mez, az agyonmosott, valaha kék nadrág is annyit jelentett, mint egy mai srácnak, ha gránátvörös-kék Barca-mezben feszíthet, akár Messi vagy Neymar felirattal a hátán. Más idők, más lehetőségek, más vágyak. Nyoma sem volt akkor még bentlakásos vagy napközis rendszerű futballiskoláknak, ahol a labdáé a fő szerep, a tankönyv csak arra való, hogy két edzés között talán a fejben is megragad valami. Ha valaki komolyan vette, hogy focista lesz, s netán tehetsége is volt a játékhoz, nagy csapatok toborzóira járt el, hátha éppen ő is ott lehet a sokszor több száz legényből kiválasztott néhány között. (Persze, ha a papának, mamának volt az adott klubnál ismeretsége, netán el tudott intézni valamit a klubnak vagy a kiválasztásért felelős edzőnek, az akkoriban is sokat segíthetett.)

Tudományos megalapozottságú edzésmódszerekről sem igen beszélhetünk, hiszen az utánpótlással, különösen a kölyök kettővel csak a legritkább esetben foglalkoztak szakképzett edzők, többnyire kiöregedett futballisták, jobb esetben focikedvelő tornatanárok (másodállásban) igyekeztek oktatni gyerekeket a labdakezelésre, rúgótechnikára, taktikai elemekre, helyezkedésre, s némi erőnléttel is felvértezni őket. Mégis, korosztályomból olyan futballisták emelkedtek ki, akiket jegyeztek a világ futballjában. Elég, ha Nyilasi Tibor és Törőcsik András nevét említem. Válogatottunkat az 1986-os világbajnokság egyik nagy ígéreteként emlegették, bár az irapuatói 0-6 úgy hatott, mint Pompeiire a Vezúv kitörése.

Ma nincs olyan magyar futballista, akinek a neve akár a jelölőlistára felkerülne az Aranylabda-szavazás előtt, sőt, a menedzserek egyre inkább csak legyintenek, ha magyar labdarúgót ajánlanak nekik átigazolásra. Nem csoda, hiszen válogatottunk lassan 30 éve nem jutott ki világversenyre, klubcsapataink csak elvétve jutnak el az európai kupák csoportköréig, s ha mégis, mély nyomot akkor sem hagynak teljesítményükkel.

A kilencvenes évek elején először talán az MTK-nál indult meg a mai értelemben akadémiainak nevezett utánpótlás-nevelés. Az agárdi Sándor Károly Akadémiáról olyan futballisták kerültek ki, mint Juhász Roland vagy Kanta József és még sokan mások. Alig van ma NB I-es klub, ahol ne játszana egy-két MTK-nevelés. Ígéretesen indult a debreceni „akadémia” is: Dombi Tibor és Sándor Tamás neve itthon (!) ma is jól cseng. És sorra alakultak az így nevezett intézmények, s ontják a – sajnos – közepes képességű játékosokat, akik jó, ha valamelyik NB I-es csapatban állandó helyet vívnak ki maguknak. Legtöbbjük azonban a kispadot koptatja, vagy alsóbb osztályokba menekül, ha rendszeresen pályára akar lépni.

Ez pedig aligha „akadémiai” szint. Egy ma közkeletű szólást idézve: „ha az ürüléket üvegbe rakják, és felteszik a polcra”, mindjárt lekvárnak képzeli magát.

Félreértés ne essék: fontos, hogy a gyerekek jó körülmények között, viszonylag új szerelésben, füves pályán, szakavatott oktatóktól tanuljanak futballozni (más kor, más igények, s ez így van jól), de nevetségesen nagyképűnek tartom az akadémia elnevezést, ha a jelenlegi magyar futballról van szó. Kicsit olyan, mintha egy matematikai „akadémiáról” olyan matematikusok kerülnének ki, akik bár magabiztosan osztanak, szoroznak, néha még a gyökvonás is sikerül, ám a differenciálszámításhoz már hozzá sem tudnak szagolni.

Maradjunk szerintem a futball (elemi) iskola elnevezésnél! Közelebb áll a valósághoz.