Könnyen a magyar foci sorsára juthat a sportág olasz változata is. Elég csak a két nagy múltú csapatot, a Milant és az Intert vizsgálnunk. Kísértetiesen hasonlít a Ferencváros és az Újpest mélyrepülésére. Még annak ellenére is, ha előbbi csapat hazánkban – újjáépült stadionjának köszönhetően – éppen éledezni kezd. A Ferencváros utoljára 2004-ben lett bajnok, míg az Újpest még annál is korábban (1998). Az olaszoknál még nem olyan kritikus a helyzet: a 2010-es évi Internationale bajnoki címet egy 2011-es AC Milan bajnoki cím követett. Azóta – a Juventus egyeduralmának köszönhetően – mintha mindketten megrogytak volna, e két csapat dicsősége kialudni látszik.

Már elmúltak azok az igazi sorsdöntő rangadók, amikor bajnoki címek, rosszabb esetben dobogós helyek múltak egy-egy milánói derbin. Egy kilencedik és egy tizedik helyezett csapat, ha megszakad, sem tud ilyen szintű mérkőzést játszani egymás ellen. Bár a legutóbbi esetben megszakadásról sem lehetett szó; a 31. fordulóban egy teljesen érdektelen, gól nélküli döntetlent sikerült összehoznia a két milánói csapatnak. Hiába, nincs már Maldini az egyik oldalon és nincs Zanetti a másikon. És nincsenek olyan góllövők sem, mint Crespo, Ronaldo, Vieri vagy Bierhoff, Sevcsenko és Inzaghi. Illetve de! Utóbbi még van, de már Filippo Inzaghi neve sem azt jelenti, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. Most már nem a kapu előtti góljaival kápráztat el minket, inkább a pálya széléről próbálja sikeres karrierjét agyontaposni. Ami az illeti, pont a legjobb úton jár. Miután 2–1-re kikaptak az Udinesétől, a hazafelé vezető úton méltatlannak nevezte játékosait arra, hogy egy olyan csapat mezét viseljék, mint amilyen a Milan. Erre pedig zsigerből jött is a válasz: ő is alkalmatlan egy ilyen csapat vezetésére.

Nos igen, áll a bál a csapat háza táján, nyakig benne vannak abban, amiben mi már évek óta elsüllyedtünk. Nekünk élő példa nélkül kell újból megtalálnunk a helyes irányt, Olaszországban azért kevésbé kilátástalan a helyzet. Totti, Pirlo, Del Piero jelenléte könnyebben tud még erőt adni az új generációnak, mintha archív felvételeket kellene böngészniük, ha minőségi hazai labdarúgást szeretnének látni.

Inzaghi kapcsán kijelenthető tehát, hogy máshova is megérkezett az a probléma, ami a magyar labdarúgásban már sokszor beigazolódott: aki érti, nem biztos, hogy tudja és aki tudja, nem biztos, hogy érti!