Amikor 2005 áprilisának egy délutánján apám kivitt a Bozsik-stadionba, fogalmam nem volt, hogy tulajdonképpen miért jöttem én most ide. Messze van, sok az ember, ültem volna otthon és FIFA-zok békésen, a leckét gondosan pihentetve, mint minden 14 éves srác egy vasárnap délután. Aztán felmásztunk a ronda betonlelátón, kezembe nyomtak egy hot-dogot, elindult a füst, és én menthetetlen voltam. Pontosan tíz éve voltam először amerikaifutball-meccsen.


A dátumra sokáig nem is emlékeztem egészen pontosan, csak az év volt teljesen biztos. A Budapest Wolves abban az évben nekiszaladt az osztrák harmadosztálynak, ahová akkor még olyan amatőrcsapatok is befértek, mint éppen az egy éves fennállás után a bajnokságban elinduló Farkasok. Ez annyira jól sikerült, hogy Innsbruckban véreztek csak el a Tirolian Raiders ellenében, de ez most nem tartozik szigorúan ide.

Kint Kispesten picit korábban értünk ki az indokoltnál, úgyhogy még elcsíphettünk valamicskét a Győr Sharks - Debrecen Gladiators meccséből. az eredmény 20-20 lett, hihetetlennek tűnik, hogy erre is emlékszem ennyi idő után. Ezen meccs alatt apám sztorizott a Wolvesról - fogalmam sincs, honnan hallhatott egyáltalán a csapatról, csak tippelni tudok, hogy akkoriban már igen erős médiajelenlét övezte a csapatot, apám pedig sok mindent hall a munkahelyén - szóba került például egy Monster becenevű játékos, aki két méter fölött van testmagasságban, 120 kilójából legalább 95 izom, a csapat egyik motorja - és a legelső playben kidőlt az első meccsen, mennyire hiányozhat majd a játéka. Én meg ültem ott kukán, több év kellett még ahhoz, hogy a fél csapatot fejből tudjam, még azt is, ki hogy teljesít edzésen.

Apám akkor már több hónapja követte az amerikai focit, szimpatikus volt neki a Philadelphia Eagles játéka a februári Super Bowl-on - azt a meccset a New England Patriots nyerte. Lelkendezve mesélt mindig arról, mit látott a tévében, kereste a futballról szóló filmeket, olyan volt, mint aki későn találja meg a kedvenc dolgát, amit kamaszként szeretett volna. Én pedig akkoriban a biszembaszom külföldi labdarúgóligákat figyeltem - ahogy a környezetemben nagyon sokan - még volt miért nézni a Chelsea-t példának okáért, pedig a leépülés már elkezdődött.

A mérkőzésen tehát egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy egy életre beszippantson ez az egész. Nem kellett hozzá húsz perc, és úgy üvöltöttem a pálya felé, mint aki mindent látott már a pályán, és legjobban ért hozzá a világon - mert sajnos a játékvezetés akkoriban minimum gyalázatos volt, és szintén sajnálatos módon igen keveset javult az elmúlt évtizedben.

Azon a tavaszon kezdődött el, ami azóta is töretlenül tart. Hagytam már ki azért bulit, mert nagy rangadó volt az egyetemi bajnokságban - és amikor mégis a bulit választottam, akkor történt egy olyan, hogy egy állami rangadón a legutolsó másodpercben visszahordott rúgással nyert az Auburn. Sosem fogom megbocsátani magamnak.

2011 óta kettő darab meccsen tudtam csak jelen lenni, mert egyszerűen minden hétvégén dolgoztam, amikor a meccsek vannak. Most visszatérek, viszem magammal tíz év minden tapasztalatát. Hihetetlen érzés kvázi a lelátón felnőni és tudni, hogy egy sportág ennyire meg tudja változtatni egy ember életét és világlátását. Például enélkül talán sosem akarnék kimenni az USA-ba, most évek óta minden vágyam, hogy kint minél több meccset meg tudjak nézni.

Majd apámmal Pittsburghbe kinézek egyszer. Pedig nem is szeretem azt a csapatot!