Mi emberek szeretünk kategorizálni. Az esetek többségében rögtön, első benyomás után megbélyegzünk ismeretlen dolgokat. Többnyire nem valamiért, hanem valami ellen definiáljuk magunkat. Valljuk be, ez a kényelmes. Valamelyest ez a sztereotipizáció él az íjászattal, mint sporttal szemben is. Azt vettem észre, hogy a köztudatban a történelmi kategória szakágával azonosítják az egész sportot. Mihelyt a „képbe kerül” némi hagyományőrzés, szóba kerül a Honfoglalás kori történelem, ne adj’ még csepeg némi magyarság tudat is a dologba, rögtön jönnek a különféle izmusok, belőlük pedig tüstént szövődnek tovább a politikai hovatartozások is. Ja, hogy ezzel kész is a kategorizáció?

Persze, ezen a szálon mehetnénk még tovább, egyelőre viszont maradjunk az íjászat = sport vonatkozásában. A tradicionális íjászat szakágának mottója szerint „A történelmi íjászat sport és hagyományőrzés”. Bontsuk ezt a mottót két részre. Ezúttal foglalkozzunk az első részével, legfőképpen azért, mert egyre többen választják ezt a kategóriát úgy, „csak” sportként, hogy a hagyományőrzés részét mellőzik. Szóval, milyen íjtípusok állnak az íjászok rendelkezésére, ha ezt a kategóriát választják?

Igen, nagyjából, mint tűt a szénakazalban. Ahány gyártó, annyi típus, annyiféle lehetőség. A régészeti kutatások eredményeiből tudjuk, hogy honfoglaló eleink alapvetően szaruból, szarvas csánkínból, illetve halenyvből készítették fegyvereiket. A történelmi íjak eredeti alapanyagból készült rekonstrukcióit többnyire gyűjtőknek gyártanak.

Versenyzésre és sportolásra készített eszközök alapanyagait a legtöbb esetben modern anyagokra cserélték. Így elsősorban laminált fára és üvegszálas műgyantára. Ebből a technikából készített íjak könnyebbek és dinamikusabbak. Természetesen ezek követik a történelemből ismert paramétereket.

Egy másik szekcióként beszélhetünk történelmi jellegű csoportról, amelybe az ún. merev szarvú, reflex íjak tartoznak. A szakzsargon szerint ezek a pusztai íjak. Fő jellegzetességük, hogy csak formájukban, méreteiben azonban már nem követik a régészettől ismert adatokat.

A Magyar Íjász Szövetség Történelmi Íjász Szakmai Bizottsága a versenyszabályzatban szabályozta azokat a formai követelményeket és paramétereket, amelyek birtokában hivatalosan is az íjfeszítő a lővonalhoz állhat.

A szabályozás következtében a mai magyar történelmi íjászatban a hivatalos versenyszabályzat szerint további két kategóriát különíthetünk el, a forma és a működési mód tekintetében.

Kialakulását tekintve a régebbinek a botíjak tekinthetők. Ezek jellegzetessége, hogy ajzatlanul egyenesek, ha némileg íveltek, akkor felajzás után az ívvel azonos irányban hajlanak meg. Formája miatt kisebb energia tárolására alkalmas, kevésbé dinamikus. A hatékonyság megtartása miatt a kategória képviselői erősebb íjjal lőnek. Férfiak körében az elterjedt fonterő 50-70 körül mozog.

A másik kategória a már említett merevszarvú reflex íj. Ezek ismertetőjele, hogy ajzatlanul íveltek, ajzás után pedig az ívvel ellentétesen hajlanak meg. Ezek dinamikusabbak a botíjaknál. Szintén a férfiak mezőnyében 50 fontnál erősebb íjjal ritkán találkozni.

Nehéz a témáról beszélni a teljesség igénye nélkül. Az összetett információk és ismeretek tekintetében így több részletben, több oldalról kell megközelítenünk a témát. Ebben a részben megismerkedtünk azokkal a történelmi íjászat szakágába tartozó íjtípusokkal, amely képviseletében talán legnépesebb számban képviseltetik magukat a magyar íjászok. Persze, nemcsak magán a szakágon, hanem az íjak tucatjainak fajtájánál és típusánál is felmerül a történelmi hitelesség kérdése. Az „íjászat, mint hagyományőrzés” témával, vagyis a mottó másik felével az elkövetkezendőkben részletesebben is megismerkedünk.