Nem túlzás azt állítani, hogy a Bajnokok Ligája mérkőzéseivel tarkított hétköznapok a futballszeretők kedvencei: ez az a liga, ahol a topcsapatok küzdhetnek egymással. Sikerek, csalódások, váratlan kiesések, meglepetések - ezeket tartogatja nekünk ez a sorozat. Szerda estére pedig két találkozót követhettünk nyomon: a Juventus monacói vendégszereplését, valamint a két madridi gigász visszavágóját. Mai írásom címéből kiderül, hogy természetesen ez utóbbival, azon belül is a mexikói csodatévővel fogok foglalkozni a következőkben.

Javier "Chicharito" Hernández pályája csak a labdarúgás útján vezethetett, ugyanis édesapja (Javier "Chicharo" Hernández - a becenév jelentése borsó, fia elnevezése a borsócska is innen ered), valamint nagyapja, Tomás Balcázar is magára ölthették korábban a mexikói nemzeti tizenegy mezét.

Cikkem alanya 1988. június 1-jén született Guadalajarában, ahol ifikarrierjét, valamint profi pályafutásának első éveit is töltötte 2006 és 2010 között a 175 cm magas csatár. A mexikói válogatottal viszont a 2010-es világbajnokságon vált híressé, ahol a legjobb 16 közé jutottak. A csoportkörben javarészt csereként használt játékos Franciaország ellen első világbajnoki gólját is megszerezte, valamint a mérkőzés legjobbja is lett. Érdekesség, hogy nagyapja 1954-ben szintén eredményes volt a franciák ellen.

További érdekesség, hogy Hernándeznek nem a világbajnokságon mutatott kiugró teljesítménye vezetett európai topszerződéshez: már áprilisban biztossá vált, hogy a Manchester United csapatában folytatja a tehetséges támadó. Manchesterben azonban nem ment minden a legfényesebben.

A vörös ördögöknél eltöltött négy teljes szezon alatt Chicharito sosem tudott igazán alapemberré válni, se Sir Alex Ferguson, se David Moyes kezei alatt. Ennek ellenére az első három évében mindig elérte a tíz gólos határt a bajnokságban, valamint két bajnoki címet is ünnepelhetett a csapattal. Eddigi utolsó manchesteri éve viszont megalapozta, hogy 2014 nyarán eligazoljon: 24 mérkőzésen a négy gól nagyon kevés egy csatártól.

Így hát 154 vörösben lejátszott mérkőzés után szeptember 1-jén egy évre szóló kölcsönmegállapodást kötött a Real Madriddal, ahol viszont a kezdetektől egyértelmű volt, hogy Carlo Ancelotti csak második csatárként számít majd Benzema mögött a mexikóira. Ennek eredménye eddig 17 lejátszott bajnokin négy gól, ami nem mondható remek ajánlólevélnek Luis Van Gaal számára a következő szezonra.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis hogyan lehetséges, hogy Chicharito a Real Madrid megmentőjévé avanzsált? A képlet egyszerű: szerezz továbbjutást érő gólt a hajrában a városi rivális Atlético ellen a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. A képlet működött.

Az út nem volt egyszerű idáig, Benzema kiesésével jó eséllyel nem is lett volna pályán (legalábbis a mérkőzés elejétől) a mexikói csatár. Így viszont 90 perce volt gólt szerezni, a gólszerzés pedig Cristiano Ronaldo hathatós közreműködésével a 88. percben össze is jött a Hernándeznek.

Hogy én miképp éltem meg ezt a gólt? Őszintén szólva, ha nincs egy barátom a másik szobában, akkor legközelebb a másnap reggeli cikkekből tudtam volna meg leghamarabb a blancók továbbjutását. Így viszont ott helyben este, egy hatalmas kiabálás mellett élhettem át, mit is jelent madridistának lenni, ha a nagy városi riválist ejtik ki a BL-negyeddöntőben.

Javier Hernández ettől még nem lett Real-legenda, valószínűleg a United se fog számítani rá a következő szezonban. A múlt héten egy Dinamo Moszkva-érdeklődésről lehetett olvasni Chicharito-val kapcsolatban, ha odaszerződik, akkor majdhogynem végérvényesen kijelenthető, a mexikóiak nagy tehetsége sosem fog felérni a csúcsra.

Viszont a szerdai győztes góljával minden Real Madrid szimpatizáns a szívébe zárta egy életre.